(Egy filmremekbe oltott regény)
Előbb a film jutott el hozzám. Kamasz voltam, nem sajnáltam rá azt a kicsi pénzt, amibe akkor a mozijegy került, csakhogy újra és újra végigborzongjam a négy teherautósofőr kálváriáját. Azt hittem, valamilyen csoda folytán mégis csak megmenekülnek. De nem: a film kegyetlen és megváltoztathatatlan: a hősök könyörtelenül elpusztulnak. Pedig n-szer megnéztem. Tegnap este is, újra, videón. Majd a jútubon is, vágott változatban. Jobb híján...
(„A félelem bére” egy 1953-as, Arany Medve, Arany Pálma és BAFTA-díjas fekete-fehér mű, rendezte Henri-Georges Clouzot.)
Ekkor ismertem meg Yves Montand színészi tehetségét is. Dalait akkor már hallottam.
Amúgy kedvenc filmem. (Ma már tudom: nem csak az enyém. Még sokan vagyunk...)
Aztán a hatvanas évek elején, második kiadásban megjelent a regény (szerzője Georges Arnaud) magyar fordítása is, olcsó kiadásban. Féltve őrzöm a sárgává patinásodott példányt, pedig már oldalakra esik szét.
A francia regényíróról annyit tudni, hogy - Legeza Ilona könyvismertetője szerint - a második világháborúban német hadifogságba esett, de megszökött, majd apagyilkosság vádjával került börtönbe, felmentése után Dél-Amerikába emigrált. Kalandos életének motívumait építi be nagy sikert aratott A félelem bére című regényébe.
"A cselekmény egy fullasztó légkörű és éghajlatú kisvárosban játszódik, valamikor a harmincas években. Ebben a városban sok-sok emigráns, különböző nemzetiségű kalandor él, akiknek ez a hely csak egy szempontból felel meg: nincs szem előtt. Legtöbbjük valamilyen büntetéstől való félelmében, menekülés vagy szökés után vetődött ide, de amint megérkezett, már csak egyetlen életcélja maradt, mégpedig az, hogy e pokolból végre kiszabaduljon. De a szabadulásnak hatalmas ára van. Az utiköltség több ezer dollár, aminek megszerzésére szinte semmi esély nincsen. A külvárosi kocsmák mélyén tespedő számkivetettek napjai egymástól megkülönböztethetetlen egyformasággal telnek, amikor valami váratlan dolog történik. A helybeli amerikai kirendeltség sofőröket keres, akik hajlandók életük kockáztatásával nitrogricelint szállítani egy kigyulladt olajkúthoz. A veszélyes vállalkozás és a nagy pénzösszeg felrázza a semmittevőket: megnyílhat az út a menekülésre. A jelentkezők tömegéből szigorú próbák után négy embert választanak ki. Arnaud a másodiknak induló teherautó vezetőinek, a francia Gérard-nak és a román Mihalescunak lélegzetelállítóan izgalmas, drámai fordulatokban és indulatkitörésekben bővelkedő útját írja le..." - foglalja össze ihletett olvasmány-szinopszisában Legeza Ilona.
A film csak részben követi a könyvbéli cselekményt: jóval vibrálóbb, idegesebb, nem annyira epikus. Egy filmrajongó szerint a film hatása abban lehet, hogy a rendező folyamatosan magasan tudta tartani a feszültséget; pl. azzal, hogy apró jelekkel ismételten utalt a nitroglicerin jelenlétére. Továbbá, a borzalmas részeknél lelassul az amúgy eléggé lüktető iram. A film klasszikusan nagy alkotása az ötvenes évek francia termésének.
Ilyen vélekedéseket találtam a neten róla:
* "Nem a vezetést fizetik, hanem a félelmünket. Azt fizetik ki, hogy félünk " - mondta Jo a film közepe táján. Innen a találó cím is.
* "Azon rész közben, amikor a beszakadós deszkatákolmányon manővereznek, én is alaposan lerágtam a körmömet, és leizzadtam :) Egy ennyire tökéletes filmnél nehéz kiragadni, hogy mitől is olyan remek, de talán attól, hogy egyszerre drámai, izgalmas, nyomasztó, kalandos, vicces, és katartikus. A kedvencem a négy sofőr közül Bimba: nagyon nagy, ahogy végig flegmán és humorosan éli meg a saját nyomorúságát és végzetét! :) Általában kritikus szoktam lenni a könyv alapján készült filmekkel szemben, de ez esetben minden elismerésem! A könyv is alapmű szerintem, de a film talán kissé még felül is múlja - még jobban lefesti a hangulatokat... "
* "Egyik gyerekkori élményem (sajna rossz értelemben) ehhez a filmhez kötődik. Rettenetesen féltem, erre emlékszem, amikor kifolyik az olaj és teljesen betemeti, befeketiti a sofőrt. Évekig visszatért ez a jelenet, persze esténként és végül is azóta se tudtam megnézni újból, pedig gondolom, már nem lenne ilyen rossz élmény."
* "Szinte semmi zene nincs benne, de páratlanul tudták fokozni a feszültséget pl. a teherautó zúgásával, de úgyanúgy a süket csenddel is (amikor Mario azt hiszi, hogy a szakadékba lökte Jo-t). "
* "Claude Chabrolnál és a nagy Alfred Hitchcocknál talán kevésbé ismert, pályatárs Henri-Georges Clouzot idegsejtekbe hatoló alkotása, pattanásig feszíti az emberi agy húrjait. Imádtam valamikor a moziban! Belepréselt a látvány és az izgalom a fatámlás nyekergős székbe vidéki mozinkban. Clouzot filmje alatt azonban sosem sírt a szék, olyan csend volt, hogy a néma részeknél hallatszott a vetítőgép pergős egyenletes kattogása a gépteremből. Aztán egy csattanás és elszakadt a celluloid, mindenki hátratekintett a vetítőrésre és szidta a szerencsétlen mozigépészt, aki semmiről sem tehetett.
Egy örökkévalóságnak tűnt mire újra elindult a film és mi döbbenten, a film által keltett feszültség hatására azonnal elfelejtettük a műszaki hibát. Aztán napokig beszélgettünk, ábrándoztunk és álmodoztunk. Természetesnek vettük, hogy ez a film csak úgy van, van magától. "
Aki ezek után kíváncsi a történetre, az elolvashatja az Aranytalicska egyik különoldalán a teljes szöveget.
Közben a teljes film is elérhetővé vált az alábbi hivatkozásra lépve: A félelem bére (1953)
(Összetalicskázta: Bakter Bálint)
