*
A művészetek minden ágának ősforrása a természet. Eltávolodni a művészettől, hanyatlást jelent, s minden dekadenciába merült művészeti iránynak vissza kell térnie a természethez, hogy fölfrissüljön és új erőket nyerjen. A tudomány is a természetre támaszkodik, innen indul ki és ide tér vissza. A természetvizsgálót az erdő-mező ezernyi hangja önkénytelenül is rajongójává teszi és arra ösztönzi, hogy tudásának prizmáján keresztül reávilágítson a zeneművészet és a természet kapcsolataira. Az állatok sokszínű hangja, az erdők susogása, a patakzó víz trillái, a kaleidoszkópszerűen változó táj ezernyi hangulatot jelentenek egy művész számára.
Lehet, hogy ez az élmény arra ösztönzi a zeneszerzőt, hogy a természetet szinte naturalisztikus hűséggel utánozza. S közelebbről meghatározott lelki élményt vagy eseményt igyekezzék hangokkal kifejezni, azaz programzenét adjon. Máskor azonban csak a hangok által keltett hangulatot igyekszik kifejezni, s ekkor zenéjét abszolútnak nevezzük.
A programzenét sokan alacsonyabbrendűnek tartják, s csak újabban adják meg neki az őt megillető helyet.
„Kezdetben vala a ritmus", mondja Bülow.
A hasonlóságok szabályos ismétlődése ez. A kovács az üllőt ritmikusan üti, miközben a forró vasat kalapálja s élvez közben. „A falusi kovácsok mind-mind nagy fantáziájú, álmodó emberek — költők", állapítja meg róluk egy fiatal író. A legreálisabb, legprózaibb foglalkozásukat zenévé, művészetté alakítja át a ritmus.
Á természet zenéjének alapja ez, s a hozzá közel álló primitív népek átvették tőle s átadták a civilizáltabbnak s kulturáltabbnak mondott Európának. Megszületik a jazz, amelynek alapja a ritmus.
A természet megihlette klasszikusoknak mondott zeneszerzőinket éppen úgy, mint kortársunkat, a hangosfilm-komponistát.
Aki csak egyszer végig élvezte Beethoven Pastorale szimfóniáját, annak önkénytelenül is eszébe jut, hogy érzékszerveinken és érzésvilágunkon keresztül talán sokkal közelebb juthatunk a természet megismeréséhez, mintha értelmünk sokszor pislákoló mécsesével keresnők az utat. A szimfónia első tétele azokat az érzéseket vázolja, amelyeket egy gyönyörű táj szemlélése keltett a zeneköltő lelkében.
Beethoven tájszemlélete ez; ha úgy tetszik, zenei mikrogeográfiának is nevezhetjük. Főtémáját a madarak csicsergése festi alá. „Erős akkord zárja le ezt a részt, csak a fagottok és klarinétok szólnak tovább szakadozott trióláikkal. Falevelek susogása jelzi az erdőt. Méla pásztorsíp és távoli dudaszó sejtelmes hangjai közt kapja föl az első hegedű a főtémát, majd a fuvola tiszta csengése emelkedik mind magasabbra, „mint ahogy a pacsirta fúrja magát az ég magasságos kékjébe".
A második tételről maga Beethoven mondotta, hogy azt a csalogány, fürj, a kakuk és ő komponálták. E madaraknak szólása megdöbbentően, sőt tudományosan hű s pontos természetmegfigyelésen alapszik.
A harmadik tételnél különösen a vihar nagyszabású zenei képe kap meg. A nyári zivatar megdöbbentően erőteljes hanghatásait, crescendóit és fortissimóit szinte észrevétlenül simítja el az oboa édes hangja, hogv átvezessen benünket a negyedik tétel vihar utáni hangulatához.
