(Endrődi Sándor nyomán)
1846
 |
| Petőfi Sándor: Tigris és hiéna – Kazimr Károly rendezésében a Körszínházban, Budapest, 1967. július 14. |
Április 5. Budapesti Hiradó. 365. sz. 227. lapon: „— Petőfi „Tigris és hiéna" czímű drámáját visszavette, mivel csak bérletfolyamban akarják előadni, hogy szerzője valamikép meg ne gazdagodjék! Minden idegen zongorarontó és hegedűkoptató bérszünetet kap nemzeti színházunktól, a hazai iró ellenben az ajtó mögött is meghúzhatja magát, ámbár csupán néhány hazai írónak köszönheti a szinház, hogy némelly tagja most már csak lóhátról beszélnek le a szegény ember fiához!"
Április 9. Pesti Divatlap. I. 15. sz. 297. lapon: (Beck Károly és Petőfi.) A hires német költő Beck Károly, ki jelenleg körünkben mulat, Petőfivel értekezvén, ennek költeményei közül egy kötetnyit németre akar fordítani; s miután állítása szerint a németek Petőfit minden magyar költő közt leginkább ismerik, reménye van hozzá, hogy Petőfi németre fordítandó verseiből legalább is 5000 példányt elad külföldön. — Oh magyarok, magyarok! ti köztetek a költő honfitárs versei első kötetéből alig birt eladni 6-700 példányt.
Legyen az ember drámairó!
Szombaton, április 4-kén kellett volna „Tigris és hiéna" czimü drámámnak adatnia; de nem került színpadra, mert előtte néhány nappal visszavettem. — Valamelly színházi jó emberem most ezt a hirt terjesztgeti, hogy ők szólítottak föl engem barátságosan darabom visszavételére, minthogy azt a megbukástól féltették. — Hazugság, alávaló hazugság! — Lehet, hogy megbuknék müvem, ha adnák; de azért vissza nem vettem volna, mert fájdalom, olly körülményekben vagyok, hogy egy pár száz forint jövedelemért eltűrném művem bukását. Méltánytalanságot azonban nem egy pár száz forintért, de egy pár ezerért sem tűrök senki fiától, tudják meg az urak. Azt pedig mindenki el fogja ismerni, hogy méltánylanság (így!) drámámat bérletfolyamban adni (mint azt akarták), miután az eredeti, sőt a fordított színműveket is először rendesen bérletszünésben adják. — Ha várakoznám, később talán bérletszünésben került volna elő darabom? — Hiszen már eleget várakoztam! — Rajtam volt a sor még vásár előtt; de Szigligetinek is volt kész darabja, s vásárra ezt vették elő, noha ezt a választmány az enyém után fogadta el. — Ha mindezek megegyeznek a színházi igazsággal: az enyémmel ugyan nem! S ezentúl rajta leszek, hogy minél messzebb kerüljem azon intézetet, hol egy pár kegyenczen kivül, kutyába sem veszik azokat, kik egész etetőket a hazának áldozandók, s hol csak a vagabundus virtuózok becsülteinek. Magamat ajánlom!
Petőfi.
*A szerkesztő csillag alatt e megjegyzést tette hozzá: „Mi Petőfi barátunk felszólalását méltányosnak találjuk; azonban nem mulaszthatjuk el ez alkalommal figyelmeztetni a drámairókat, hogy ha bajuk van a színházzal, folyamodjanak egyenesen az országos főigazgatóhoz ki, mint igazságszerető s önállásu férfiú, kétségkívül orvosolni fogja sérelmeiket. A szerk.*
Április 21. Honderű. I. 16. sz. 315—16. lapon: „— Mondják a hírlapok, hogy Petőfi ur drámáját visszavette, mert nem akarták azt bérletszünetben adni. Nem kívánjuk itt fejtegetni, igazságos kivánat-e szerzőktül egy ollyan melly ha állana — soha, de soha bérfolyamban egy uj eredeti drámát sem lehetne fölhozni (melly körülmény a világnak egy színpadán sem létezik): azonban azt valóban fájlaljuk, hogy azon fiatal irócskának — kit egy-két lap erőnek erejével elsőrendű zseni gyanánt akar Európának feltukmálni — ezen érdekesb mezőni beköszönthetését ez által hátráltatta az igazgatóság. Petőfi ur egy sokat igérő költői tehetséggel biró ujoncz, bár annak, mit tőle eddigelő birunk, nagyobb fele ki nem állja a bírálatot. P. ur pedig jóval többre vihetné, ha túlzó barátai s egykét majom-szeretetü lap el nem hitette volna vele, hogy ő már a költői zsenik netovábbja. A színházak közönsége bajosabban megvesztegethető. Kár volt őt ettől bár egy óráig is elzárni, mert illy drámailag parlag irodalomban mindenkinek — ki csak legtávolabb reményre jogosíthat — édesörömest kell rést nyitni, hogy erejét megkísérthesse. Hogy pedig P. ur más mezőn, mint mondók, szép költői tehetséggel lőn megáldva, azt kétségbe vonni senki nem akarja. Azért Hyaena és Tigris for ever!"
Április 23. Pesti Divatlap. I. 16. sz. 301. lapon a „Honszeretet"-röl szóló vezérczikk mottója:
Tied vagyok, tied, hazám
E sziv, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek ?
Petőfi.
Április 23. Pesti Divatlap. I. 17. sz. 324. 1. Felhő és csillag, Búm és örömem.
Április 26. Pesti Hirlap. I. 664. sz. 282. lapon:
„— Petőfitől e napokban ismét uj kötet költemények jelennek meg „Felhők" czim alatt, mellyek ismét nagy figyelmet gerjesztenek az olvasó világban."
Május 2. Életképek. I. 18. sz. belső boritéklapon ápr. 2-ról keltezett kalocsai levélben: „Olvasó egyletünk múlt hóban rendkívüli közgyűlést tartott, melly alkalommal a műkedvelők által szerzett jeles magyar könyvek: Vörösmarty minden munkái, Petőfi versei, Eötvös falujegyzője, Jósika több regényei hálásan fogadtattak."
Május 7. Jelenkor. 36. sz. 215. lapon:
„Fiatal költőnk Petőfy (!) Sándor hasonlitólag a tengeri lényhez, mely kinjai közt gyöngyöt terem, költészi képzete szép jeleit raká le „Felhők" czimű füzetkéjében, mellyben nem látjuk többé az életvidor magyar szilaj dalost, hanem a magába szállt keserűn eszmélkedő természeti bölcsészt. Epigrammjai csípősek, sok igazságot s még több költői szépséget rejtenek, s jlly színben tiszteljük a költőt. Emlitett versfüzér 30 kr. pp. Ugyanez irónk alig végzé olly szaporán egymásra következő munkáit, kevés időn „Csillagtalan éjek"-et bocsátand közre ; kár barátunk hisz a magyarnak ugy is annyi borongós éje van, csillagait mindig keresnie kell."
Június 18. Pesti Divatlap. I. 25. sz. 500. lapján Petőfi Hóhér kötele cz. regényére Fiván-tól ez az epigramma olvasható:
A hóhér kötele.
A ki megérdemli, ha ebből mind venne:
Petőfi barátunk millionaire lenne.
Június 25. Pesti Divatlap. I. 26. sz. 504—505 1. A szerelmes tenger.
Július 4. Pesti Divatlap. II. 27. sz 523. 1. Változás.
Július 4. Pesti Divatlap. 27. sz. 534. lapon: (Petőfi összes verseinek) újévre leendő kiadását derék könyvárosunk, Emich Gusztáv vállalá magára, ki a génialis költőnek eddigelé megjelent valamennyi költeményét 500 pengő forinton vette meg, mi nálunk, kivált versekért nem csekély díj. A mű diszkiadásban, s a költő aczélba metszett arczképével fog megjelenni.
Szeptember 22. Honderű. II. 12. szám. 221. lapon: Egy magyar lyricus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez Lipcsében. I. Zerffi I. G. czikksorozatának kezdete, ezzel a csillag alatti jegyzettel: „Ezen művelt tollból fakadó lelkes levelekre figyelmeztetjük olvasóinkat. Szerk."
Tisztelt barátom! 1845-dik évi nyárhó' 3-dikának délutánján négy óra volt, midőn ön' ajtaján kopogtatok, s egy szives „tessék" után szabad lőn az ifjú Németország' legszeretétreméltóbb tagjainak egyikét megismernem. Nevetséges touristai pontossággal jegyzem föl naplómban az időt, mellyet önnél tölték: „4-től fél 8-ig". Ez órák a szellemfüszerezte társalgás' szárnyain mint megannyi perczek röppenének el. Ezek' emlékének szentelem e leveleket. Ön sokat s megható részvéttel szólott édes hazám felöl. Én föllángolék, ha ön szabadságinkat emlegeté, s elpirulék, midőn ön a „sok szó, kevés tett"-et veté szemünkre. Végre én is kereken kimondám véleményemet: „Kedves barátom! — mondám — igaz, hogy mi is csak vízzel főzünk, sajtótörvényeink nincsenek, de azért nálunk is ki lehet mondani a szabad szót s ha nálunk mi elméncz azt irná: „X. vagy Y. úr dühös egyletista" — ezért nem fogna 14 napi börtönre ítéltetni, mint a hotel de Pologne' kedélyes látogatója dr. Herloszsohn úrral a constitutionalis Szászhonban, az irodalmi konyha' kellős közepén Lipcsében történt. Nekünk félreismert szegény magyaroknak csak egynéhány magyar érzelmű német tollra volna szükségünk, kik a külföldet előmenetinkkel megismertetnék, kik ne árasztanák el a hírlapokat megszűnés nélkül alaptalan hír-gyárataikkal, legjobb intézményeinket a nevetségesség' mocsarába vonva le, s minden jót és nemest a nyerseség' szennyével mocskolva be. Jó tanár, habár sok kívánnivaló van is még nálunk, azonban az utolsó 20 évben annyit helyre ütöttünk, a jónak olly hő kitartással utána iramodtunk, hogy itt-ott egy-egy botlást rossz néven nem vehetni, miképp nem kellene mindjárt halált és átkot kiáltani fejünkre, ha egy pillanatra megpihenve, a véghezvitt napi munka áttekintése után örömmámorosan s öntetszőleg pödöritjük meg bajuszunkat s mosolyogva felkiáltunk: „Ugy segéljen ! mégis csak szépen haladtunk ám!"
Meg ne ijedjen, tisztelt barátom, — nem fogom önt politicai zűrzavarainkkal untatni. Nem szólok önnek ultráink jobbra balra handabandázásaik s dulakodásaikról; nem adok rőfös leírást egoismusunk felől, boszantó kícsinykedésünkről, szánandóan széttépett, önzés vezette szétágazásáról minden érdek-, vélemény-, eszme-, sőt még gondolatnak is, mellyek egymást ostromolva, bennünket végeredményhez jutni nem engednek, pedig jól tudja ön, milly ködös távolban lebeg még az európai politicai végeredmények mindnyája előttünk ?... Nem fogok gyászdalt kezdeni megrázó refrainjeivel irigység-, kajánság- és meghasonlásnak, ezek nem sós, hanem nehéz, iszonyúan fájó vérkönyeket sajtolnak szemeinkbe, s én most költészetről akarok beszélni, — a nézlet szárnyain a phantasia országába akarom magam átiingatni — ott keresni fel mosolyt és könyet, forrást és nyögdelést, tombolást és ujjongást a költér kebelben. —
Mielőtt azonban egy magyar Anakreon, Horácz, vagy más illyesmi képmását nyújtanám önnek, nem veendi ön rossz néven, ha átalában rövid futó vázlatát adni ügyekszem legújabb szépirodalmi mozgalmainknak. — Úgyis fekszik egy és más szivemen, mi irvágyó ujjhegyeimbe s onnan a papirra tolakodik!"
A fentebb közölt bevezetéssel kezdi meg Zerffi ezt a több folytatásra oszló czikk-sorozatot, mely később részletesen szól Petőfiről. Feladatunkhoz hiven csak a Petőfire vonatkozó részleteket fogjuk egész terjedelmükben bemutatni. E bevezetés után a czikkiró jellemzi a hazai irodalmi viszonyokat, nagy általánosságokban beszél a magyar költőkről, folyóiratokról s összehasonlítja a hazai és külföldi irodalmi állapotokat.
 |
| Monográfia a hírhedt Zerffiről mint titkosügynökről |
Szeptember 29. Honderű. II. 13. szám. 241. lapon: Egy magyar lyricus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez, Lipcsében. II. Zerffi czikksorozatának második folytatásában a magyar irodalom közönségét jellemzi. Támadja az olvasók közömbös viselkedését az Írókkal szemben s a tartózkodást, mellyel könyveiket fogadják. A n.agyar Íróknak amugyis szomorú helyzetét ez az egykedvűség még jobban elkeseríti.
Október 6. Honderű. 14. szám. 261. lapon: Egy magyar lyricus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez Lipcsében. E czikksorozat III-ik folytatásában Zerffi a Magyarországon élő németek sorsáról értekezik s kárhoztatja a hazai sajtót és irodalmat, melyek tulajdonképpeni hivatása a németeknek a magyarságba való beolvasztása lenne.
Október 13. Honderű. II. 15. szám. 281. lapon: Egy magyar lyricus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez Lipcsében; A IV-ik folytatásban Zerffi panaszkodik hátramaradottságunkról. Megállapítja, hogy az irodalom ráklassusággal fejlődik, melyet az írók kölcsönös pajtáskodása és oktalan dicsérete mégjobban hátráltat. Majd így folytatja: „Már azon fokára mégis eljutánk a műveltségnek, hogy a szomorú panasz szavát irodalmunk sülyedése fölött, egy uj fényesb irodalmi korszak hírnökének tarthassuk; nálunk a jelenkor gyalázása kritikai fecskeszó gyanánt tekintethetik, melly a közeledő irodalmi tavasz elődala... ámbár még nálunk minden forrásban van, a tiszta, nagy, dicső szellemek, kik e mostani korszak előtt tüntenek föl, képezik mintegy az őselemet, mellyből a későbbiek fejledezni fognak. E pillanatban mintegy ama virágzó irodalmi jövő félé irányzott légies utunkon egy sötét alagútra tévedénk, mellyben még azonfölül minden kritikai világosság is teljesen hiányzik, melly a keresztül-kasul tántorgástól bennünket megóvna.
Egy illy utazót fogok önnek bemutatni, ki ez iránytalan úton fölemeli hatalmas szózatát, bizonyosan elnémulandót, mielőtt az irodalmi menet ismét kiérne a rózsás szabadba — tele fénynyel, tele csodás színekkel, harmoniátlan harmóniával, élet- és szerelemmel. Ezen utazó neve Petőfi, ki lyrai ömlengésekkel kereskedik, s ha megharagszik, „Hóhérkötelet" fon olvasói számára. (Folytattatik.)
Október 20. Honderű II. 16. szám. 301. lapon: Egy magyar lyricus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez Lipcsében. V.„Leirhatlan komolysággal fogok Petőfi műveinek megítéléséhez. Vannak költők, kik oly kedvező csillagzat alatt születtek, hogy mint nyilt virágok esnek égből alá, gyöngéd phantasiabimbóikkal soha nem érintik a kritika kemény földjét, hogy ott az igazság nyomdokaiban eltiporva, letaposva heverjenek.
Petőfi eddig egészen gond nélkül bú- s fájdalomtalanul evezett a költészet nyilt tengerén; a kritika vihara nem vonult össze feje fölött; mintegy merész korz vala ő, ki minden mellette elvitorlázó hajósba elismerést sőt szeretetet lehelt. Merészen és gondtalanul viselé magát az érzelmek fodor habjain, itt „Szerelem gyöngyeit" hozott föl titkos mélyéből az Óceánnak, amott egyik partnál, az est-pirulat lángjánál „Czipruslombokat szakgatott kedvese sírjáról" és csakhamar ismét vig „dinom-dánomot" dudolt utána. Ugy adá nekünk magát, amint van és volt, és az irodalom és közönség fönnen magasztalák a szépet benne ezer édes szavakkal, mig a rútat csak magukban otthon roszalák egész csendben, halkan, — hogy a merész hajós meg ne haragudjék, mert ő ám közbe is tud vágni, gyakran korbács van kezében toll helyett s nem ritkán a lyricának édes szerelem — sohajtozásait „János vitéz" epico-idylli durvasága s nyerseségével cseréli föl.
(...)
Mi magyarok kénytelenek vagyunk megvallani, hogy népünk még igen szűk nézletvilággal bir szivében. Szerelem, tompa fájdalom, elnyomott búskomolyság, öntudatlan gyász és néha-néha föllángoló bosszankodás, hogy minden jobban nem megy, mint amint megy: ezek körülbelül az érzelmek, mellyek a népben a nép által nyilatkoznak. Legelragadóbban visszaadva találjuk ez érzelmeket népdalainkban. És e népdalok, a népnek legsajátabb sajátja, vájjon hemzsegnek-e aljasság, suhanczkodás és nyereségtől? nem! Minden megkapó egyszerűségük mellett — csak gyöngéd, benső, mit bennük találunk. Ha tehát egy magyar költő az émelyítő pajtáskodást és betyáros káromkodást mint népi elemet akarja ránk tukmálni, e költő megcsalja magát és a népet.
Petőfi mintegy legcsalhatatlanabb tükre mindazon zavart viszonyoknak, azon zablátlan forrongásnak; ama gyülölség és ama szerelemnek, amaz önmagát vadsággal ostromló vadságnak — melly irodalmunkban meghonosul. Az ő nagy, valóban szép tehetségében találjuk öszpontosulva egész szétbomladását e fejlésben levő — igazán szomorú irodalmi korszaknak. Az egykori lánglobogásu szellem, melly költőinket lelkesité — úgy látszik durvaság békói közé szorittatott. Valódi szabadságszeretet és lelkesedés nem csak a csatárnál eszközöl csodát, a költőt is e két istennő teszi halhatatlanná, ők nyújtják nem csak a hősnek, hanem a költőnek is a napfényű dicsőség babérkoszorúját. De e szabadságszeretetet veszekedés-kedvvel, a lelkesedést bormámorral összetévesztenünk nem szabad; különben könnyen megtörténhetik, hogy a dicsőség fényét
konyhamécsnek nézzük, mellyről aztán Petőfivel nem tudunk jobbat mondani, mint:
„Pislogni fog a hír mécse síromnak
Koszorús halmán,
Mint éjjel a macska szeme".
(Helység kalapácsa 65. 1.)
Kinek a hír nem egyéb, mint egy pislogó mécs, az hagyjon békét a költésnek s lásson jókorán más kézmű után. — Petőfi nem is gondolja azt igy. Hanem ő a költő sorsát az emberiség magaslatán igen is magányosnak gondola ; nem akart a költészet kedvéért pajtásairól lemondani ; nem akart mint nép embere a népnek hátat fordítani, vagy tán épen fellengzős reflexiókban tévedni el; a költő hőbb érzelmével, lángoló tüzével, látnoki álmodozásával és gyakran egészen kivüleső nézleteivel a népbe hatni; — talán gyakran gondolkozott égő fájdalommal, miként lehetne a néphez leszállani, és azt mégis a lelkesült, dús phantasia egébe fölvezetni, — azt ekkép föleszelve nemesitni, javitni ? . . . Ezen leszállás és fölvezetésen zátonylott eddig P. vállalata. Sikerült neki lebocsátkozni, de hogy fölemelkedhessek, ehhez nem volt benne erő, nem kimerítő ember- és világképzettség.
Ekkép fénylik Petőfi mint első nagyságú csillag — a porban. — Ki fog-e P. emelkedni, föl fog-e a porból az égboltozatig szállani, hogy ott elenyészhetlenül tündököljön? Fel fog-e hagyni a zavartság-, egyenetlenség-, szaggatottsággal irataiban ? Azon zavartsággal, mellyet sokan lángeszüségnek tartanak, s melly nem egyéb, mint eredetiség utáni beteges vágy. Azon egyenetlenséggel, melly nem egyéb, mint tisztult nézletek hiányának következése. Azon szaggatottsággal, mely társadalmi szétágzottságunk kifolyása. Vagy csakugyan végkép az aljasság és póriasság daemonának esett volna martalékul ? . . . Mindig csak az élet szennyes, a társaság árnyoldalai, az elfajult erkölcstelenség és torz természetlenség — a pórnép kinövései, juhászverekedések és csikósaljasságokban fogja-e lelni örömét, mulatságát? Mindig csak a legparticularisabb oldalát fogja fölfogni nyers népéletünknek, s mindig csak szitkozódásit, és soha nem rajzolandja-e fájdalmát és forró dühét a kebelnek? — Minde kérdésekre majd a jövő fog felelni. — Petőfi él még; igen fiatal, és — az ember szabadnak született. Talán ő maga egy jobb geniustól lelkesülve, képes lesz megismerni piszkos helyzetét — magához térend, a „genialitás" nevet bitorló torzultság pályáját elhagyandja, s önmaga meghazudtolja saját költeményének következő sorait:„A költészet fája életem, Minden versem egy levélke rajt. Fa, levél el fog hervadni majd, A felejtés szele rá sóhajt.
Életfájának levelei soha nem fognak elhervadni, — a feledés vihara soha nem fogja letépni e leveleket, soha nem lesz kénytelen kétségbeesni elismerés, hír és halhatlanság miatt. — (...)
 |
| Medgyes Lajos |
iránt hivának fel. Csokonay halálával a' nép költő nélkül maradott. A' dal, melly szerelmét az ösztön ködéből fölemelje; a' dal, melly lakomáiban túláradt kedvét lágy harmóniába olvasztván, vad elvetemüléstől megóvja; a' dal, melly szellemét a' zsibbadt puhaság öléből a' természet magasztosságának élvezetére 's szabadságra 's honszeretetre élessze; a' dal, melly a' népet az állatvilágból az embervilágba bűvölje föl — Csokonay sirján elhangzani látszott. — Költőink, kik azután énekeltek, vagy idegen nemzet érzelmeinek voltak utánzengői, vagy a' szivet a' főben lenni gondolván, verseiket mesterkélt formák közt elvont eszmékben irták, vagy mint világraható lángelmék, lelkük szikráit annyira magasban hintegeték, hogy a' nép gyönge szeme vagy észre sem vette, vagy lidércznek gondolván, ijedt hidegséggel borzadott attól vissza. — Valóban a' nép fölött a' tündér fátyol, mit a' dalárban felbukó szellemkezek fonának, Csokonay után szétfoszlott, 's ott állott az kopasz meztelenségben az emberiség sugara nélkül. Kedélye, mint harmatos rózsabokor lanyha kebel szárnyaitól, a' dal édes zengzetére, örömtánczra nem hevül. Legjelesebb költőink, kik tagadhatlanul, nemzeti irányban dolgoztak, sem tudnak egészben átmenni a' nép életébe. Dalaik nem azzal a' magával ragadó lelkesedéssel énekeltetnek, mint a' Csokonayéi. Mi ennek lélektani oka? ha criticusaink fölfejtenék, igen szeretném ! ...
Te zengedeztetéd meg, tisztelt barátom, legközelebbről a' lantot, mellyre a' nép figyelt, 's mellyen szive érzelmeivel rokonhúrokra találván, az azokról lezengő dalokban önlelkére ismert.
Költeményeid megjelenése után különböző bírálatokat olvastunk azokról. Nem tudom, miként vetted te ezen bírálatokat, de engem egyik sem elégített ki. Bírálóid közül nem látszott egyik is észrevenni azon alappontot, honnan szellemed kiindult, 's nem ezen alappont meghatározása után rótta meg tévedéseidet, 's mutatott irányt a' további útra. Fájdalom! aestheticusaink nagyobb része idegen irodalom iskolája után képezvén magát, a' kezébe akadt műveket annak rámájára húzza. Kevesen vannak szépirodalmi bírálóink közül, kik nemzeti sorozat szerint a' költészet elméleti és gyakorlati világát átbuvárkodván, okszerű elvonás és összehasonlítás utján, magoknak magasabb néző pontot teremtettek volna, 's innen önállólagos ismerettel saját helyük 's jellemzetüknél fogva mérlegelnék a' bírálandó müveket. Kevesen vannak, kik a' magyar költőt ne német, franczia 'sat., hanem magyar szellemből ítélnék meg, a' mennyiben tudniillik írásai a' nemzetszellemnél ugyan-azonosok, vagy attól különböző színekben elütnek. — Maga Kölcsey is, az egyetlen mübiró, irodalmi életének elsőbb éveiben a' tévedést ki nem kerülheté. Csokonayt bírálván, nemcsak hogy ezen lángelmét érdemlegesen nem méltányolta, de épen azt, mi írásaiban fő és egyetlen erény volt, rótta fel neki hibául: „Midőn igy ir Csokonayról — Kazinczy és Kis verseiben a' régi szavak is ujak gyanánt tűnnek fel. Csokonaynál az uj szavak is régieknek tetszenek." Mintha épen nem arról ismertetnék meg az igazi költő: hogy teremtéseinek legújabb 's legmagasabb világaiban is, eszméit 's előadását a' nép szellemével 's felfogásával összeérinteni, rokonitani tudja, hogy a' nép nyelvben, ízlésben, gondolatban minden szépet és magasztost tőle eltanuljon a' nélkül, hogy ezt észrevegye.
A' költészetnek el kell hatni a' nép legalsó 's leg-miveletlenebb osztályához is: ismernie kell eredetileg azt a' hangot, melly az állatember kedélyzetct rezgésbe hozza, melly a' szenvedélyek sötét és vastag burkában alvó lelket fölébressze, 's igy lassudan a1 vad tökébe az emberiség szelíd ágát beléoltsa.
Innen nem lehet kezet fognom azon bírálóiddal, kik daljaid közül többet póriasnak mondanak. Ezen uraknak nem jutott eszükbe: hogy például, az alföldi csikós vagy gulyás érzelmeihez épen ez, és nem más uton hatolhatott el a' költő; hogy elébb a' természet öléből fejtett márványt nehéz bárddal kell faragni, mig a' finomabb véső rá alkalmaztathatnék. Ezen vádnak csak akkor lehetendett helye: ha nemesebb hangon is annyit és olly szépeket nem irtál volna. Igen; költői szellemed eredeti feladata volt: hogy az egész nemzetet, a' paloták aranyzott függönyeitől, a' lantornás-kunyhóig, daljaid sugárövébe öleld.
A' helyett azért, hogy bírálóid a' röpke jellemü Heinét, vagy a' kaczérkodó Bérangert, vagy akármi más idegen példányképet adtak volna kezedbe: inkább tanácsolniuk kellett vala: forganál minél többet a' nép között, és különböző vidékeken figyelnél részletes magaviseletére, 's szellemét minden oldalról átsajátitván, emelnéd azt művészi fokra, 's igy segítenéd elő a' magyar költészeti iskola megalapulását. És e' figyelmeztetést annál biztosabban tehetendették, mert költeményeid között minden bizonnyal azok a' legsikerültebbek, mellyeket utazásaidban irtál. „Bucsu Kun-Szent-Miklóstól" ; minő dal ez! minden versszak, minden sor, minden szó tökéletes magyar. Olvasván e' dalt, a' mulatozó társaságot látjuk magunk előtt: annak, ugy szólva, egész kedélyhabja van e' dalban elömölve. Nem irt illyet Csokonay sem. E' dalban felülmultad önmagadat. A' természettel váltottál kezet, midőn e' dalt teremted, 's annak leghívebb csókjait kellett érzened!
Mit bírálóid elmulasztának, arra titkos szükségeinél fogva önlelked ösztönöz, 's meg vagyok győződve, hogy ennek sugallatából határoztad el közelebbről magadban, Erdélybe jőni, ez ország lakosait, szokásait és szellemét megismerendő.
Kolosvárt az országgyűlésen központosulva lelenled a' hon értelmiségét; télire ott gyűl össze mindenfelől a' tehetősebb uri rend, férfiak és hölgyek. Alkalmad lesz hallani e' hon szónokait, ellesni a lelkesedést, melly előadások alatt elragadja őket, ellesni a' modort és hangulatot, melly beszédeiket jellemzi; alkalmad lesz a' társalgási körökkel 's azoknak szellemeivel megismerkedni, 's igy a' nemzet lelkét egy pontból bírhatod ...
Azonban mondanom kell: hogy czélod ez által még teljesen elérve nem lesz. Nevesebb szónokaink ugyanis idegen iskolák után képezték magokat, 's a' felsőbb társalgási körökben a' külföld vak utánzásának még némifoszlányai máig is fenállanak. — Tiszta, szeplőtelen magyarságot egyedül a' Székelyföldön 's jelesen Maros 's Udvarhelyszéken fogsz találni. — És ezen helyeket meg nem járnod nem szabad. El kell lesned a' népet vallásos szertartásainál, házi körében, lakomái alatt, tánczvigalmai között, hogy lássad a' valódi buzgóságot, erezzed a' nemes nyiltkeblü-séget, meggyőződjél a' szerény módosságról, el légy ragadtatva az önérzet-szülte büszkeségtől, 's mindenek fölött meglepethessél a' szemérmes önalkalmazás által fi- és nőnem ellenében. Meg kell tekintened, milly élénkké, mily vidámmá teszi ezt a' népet a' szabadság, mellyet élvez; mekkora benne a' tényező, a' munkásság; és fájdalmaiban mint nem látszik az elcsüggedés. Még könnyezéseiben is van a' székelynek valami büszke rátartása, ugy, hogy sorsán nem lehet szánakoznunk, de fel vagyunk hiva abban részt venni. 'S mekkora a' hűség, a' becsületérzet, a' kegyeleti hajlam e' nemzetben! 'S minő mély kedélyü! 's mennyire találékony, 's minő eredeti!
Itt, egyedül itt fog Erdélyben a' te költői lelked legtöbb 's legsikerdúsabb éleményt találni.
Ugy van, barátom ! le kell szállnunk' a' néphez, a' még semmi idegen elemtől 's befolyás által meg nem vesztegetett néphez, 's ennek bölcsőjéből emelnünk fel a' nemzeti költészetet. — Az, miket napjainkban némellyek versei-, beszélyei- 's drámáiban látunk, hol a' nép szójárásaít, utczai danáit, pajkos nyereséget felhasználják, — nem nemzeti költészet! — Ez kigunyolása a'nemzeti költészetnek ! Nem a' ezondra kell nekünk egyedül, de a' nemes sziv, melly ezen ezondra alatt ver! ,A' nép belső szellemét vagyunk kötelesek kifürkészni 's emelni a' művészet világába.' És ki tehetné ezt jobban náladnál ?
Üdvözöllek azért szivem forró buzgalma szerint: hogy Erdélyt megutazni magad elébe tüzéd. Biztositlak: e' honból ismereteid nem fognak szegényül elválni. Hol Csokonay és Kazinczy szükségesnek tartották műgonddal utazni, 's mellyről Kisfaludy Sándor azt monda: hogy itt tanult magyarul: e' hon megutazása bizonyosan rád nézve sem fog érdek nélkül elveszni. Hozzon a' szerencse minélelőbb közünkbe. Erdély fiai és leányai örömmel várnak rád. — Deézsen oct. 18-dikán. Medgyes Lajos m. k."
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése