2013. május 8., szerda

Lepkés álmok, álmos lepkék és a nevető harmadik

Pusztai G/P rajza
Véletlenül bukkantam egy versre. Még csak nem is tudtam, hogy Szabó Lőrinctől származik. Szégyellhetem érte magam: annyira közismert, annyian idézik! A neves taoista filozófus gondolatmenetét felidéző költemény tárgya a szerző szerint is vissza-visszatérő motívuma az irodalomnak, s merész "lepkeszárny-csapkodásával" sok olvasó szívét megérinti.

Szabó Lőrinc tanítani akart, keleti bölcsességekhez szoktatni a nyugati keresztény tudatot. Ugyanakkor játszott is, kísérletet űzött, s az említett bölccsel kapcsolatos versei, gondolatai szerves egésszé illeszkedve egyre makacsabbul sugallják a költő szorongó üzenetét:


és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény... 

*


Szabó Lőrinc: 

Dsuang Dszi álma*

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke - mesélte, - igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltünődve -,
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én. 

(A szerző jegyzetei:)

Ez valami ismeretelméleti költemény; maga a tiszta poézis, mondták rá. El lehetne – meg is tették – képzelni, hogy meggyújtunk egy gyertyát, eléje állítunk egy tükröt: akkor két gyertya látszik. Ha már most a gyertya túlsó oldalán még egy tükröt állítunk oda, abban nemcsak a valóságos gyertya, hanem a tükörkép-gyertya is látszik. Bele lehet úgy nézni bármelyikbe, hogy gyertyák végtelen sorává nő a tükröződés… Így van ez a gondolatokkal és az álommal is… Valami rémlik bennem, hogy Goethe írhatott effélét, verset, nem tudom, mit… Ezért kaptam oly mohón Csuang-ce kínai filozófusban olvasott egyik álom-mesén, amelyen a vers épült. Rendkívül tetszett a gondolatoknak ez az egymásban tükröződése, az a gondolat- és képlabirint, amely az egész mögé felvázolható. Csuang-ce filozófiájának egy kivonatos könyvét (Diederichs Verlag) sokat olvastam, rengeteg, számunkra érthetetlen anekdota és forgács van ebben is meg a társaiban is, úgyhogy tucatjával, sőt százával kellett átrágni magát az olvasónak, míg valami európai logika számára felfogható képet talált. Ugyanilyen kiadásban olvastam Meng-cet is és Konfuciuszt meg Lao-cét, a Védákat stb. Szegi Pali barátom volt az egyetlen a környéken, aki még figyelt effélére, valamennyire. Én antikrisztiánus méregből, ifjúkori dühmaradványokból, de igazságérzetből is elhatároztam, hogy ebben a nyavalyás keresztény Európában, illetve Magyarországon terjeszteni fogom más, nekem tetsző vallásoknak és népi hiedelmeknek az anyagát: akadtak jó, bölcs és szent emberek, nem csak ebben a vén Európában! Ahogy Arany és Tompa idejében divat volt feldolgozni keresztény legendákat („Krisztus urunk futott, bújkált” ), így vettem én sorra, illetve akartam sorra venni a hindu és kínai (nagyrészt buddhista) dolgokat, és hittem, hogy évtizedek múltán a tanulóifjúság lelkébe ezek is beleivódnak a verseim révén éppúgy, ahogy a keresztény prédikációk. Azonkívül fantasztikus és groteszk anyagot is nyújtottak. Csuang-ce könyve: Das wahre Buch vom südlichen Blütenland igen sok feldolgozásra csábított. De csak azokat tudtam megformálni, amelyek intellektuálisan is legalább egy édes, drága nő szeretetének a hevével szóltak a képzeletemhez. Mindezek a témák többnyire hosszadalmasak és mindenesetre prózaszövegek voltak, úgy, hogy a szerkezetet, a kivonatolást, az európaizálósukat is én adtam meg. A Csuang-ce álma a lepkével nagyon ismert téma. A „kétezer év” csalt kapásból kívánja jelezni a régmúltat. A végére odaállítottam a – tükörbe – a saját gyertyámat is: „mindhármunkat én”…


video
Dsuang Dszi álma. Zene: Holló József, előadják
Hernádi Judit és Sztankay István (youtube)


Az irígység erdejében

Dsuang Dszi mester erdejében ültem
és szólt az egylábú virág:
– Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
én állok s nem jutok tovább!

Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:
annyi lába sincs, mint neked,
bordái mégis gyorsabban viszik, mint
az én száz lábam engemet!

A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
– Óh, szél, – mondta panaszosan –
te játszva átsuhansz az óceánon,
s én porban vonszolom magam!

A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,
te szárnyatlan és testtelen! –
– Mint engem a gondolat! – mondta búsan
s lehúnyta pilláját a szem.

A gondolat már válaszolni készült,
de a szív megelőzte, és
én felsírtam, hogy minden elégedetlen
és harc és kétségbeesés; –

és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,
ez az irígység erdeje!
Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
halj meg és ne törődj vele!

(A szerző jegyzete:)

Az imént elmondott dogok erre is érvényesek. „Dsuang-Dszi mester erdeje” = az említett zavaros könyv. De benne volt az egylábú virág! Az fogott meg. A többit már a saját tapasztalatom és keserűségem diktálta. Az utolsó strófában nem Dsuang-Dszi beszél, hanem én: az élet kegyetlenségeinek kibírására biztattam magamat...
Itt megemlítem, hogy én mindent összevéve körülbelül 35-40 kínai + hindu témát dolgoztam fel ilyen ifjúságnevelő célzattal, de kétszázat akartam. Csuang-ce mestertől nehéz volt búcsút venni. A következő verskötetemben eltemettem. De nem bírtam ki. Ezért utólag a halála utánról is írtam egy verset Dsuang Dszi csontjai címmel.


Dsuang Dszi halála

Dsuang Dszi haldokolt. Barátai
díszes temetést ígértek neki.

– Az egész város lesz ravatalod!
– Az erdő mindig jobb szállást adott.

– Márványt s ezüstöt zárunk majd köréd!
– Az én koporsóm a föld és az ég.

– Arany sírlámpák őrzik álmodat.
– Az én lámpáim a hold és a nap.

– Gyémántékszerrel szórjuk be porod!
– Az én ékszereim a csillagok.

– A nép búcsúztat, mint királyokat se!
– Itt a királyibb mindenség fogad be.

– Testeden hollók s varjak marakodnak!
– Adjam prédájukat a kukacoknak?

Dsuang Dszi meghalt. Már két ezredéve.
Marad belőlünk annyi, mint belőle?

(A szerző jegyzetei:)

Régi barátunknak, Csuang-cenek valószínűleg saját műveiben olvashattam a megjegyzéseit az elképzelt temetéséről. Olyasmiket mondott, amik nagyon illettek magányos bölcs és költői lelkületéhez. Persze ez is próza, mint minden, amit kínaiból, hinduból stb. szerkesztettem össze. Mondtam, hogy népszerűsíteni akartam a kereszténységen kívüli nemességet és okosságot. Valószínű, hogy kissé erősebb fényt, tüzet adtam az eredeti képeknek.


Dsuang Dszi csontjai

Tegnap éjjel rénszarvas-szekerén
Csang-Heng, a költő, csavarogni vitt.
Zúzos ősz volt… Nyolc országot bejártunk
s egyszerre csak egy ember csontjait

láttam az út mellett a sivatagban.
Leszálltunk és Csang-Heng a dérlepett
csontvázhoz hajolt: – Ki voltál, barátom?
– kérdezte búsan. – Mi történt veled?

Éhség vert ki hazádból? Kocka, bor, nő
tett tönkre? Itt haltál meg? Vagy az ár,
az árvíz söpört ide valahonnan?
Bölcs voltál? bolond? Koldus, vagy király? –

Halk visszhang zizzent: – Szung fia, Dsuang Dszi
voltam; azt mondják, isteni;
lelkem minden csúcsokon túlrepült, de
így se tudott megmenteni. –

Vezetőm elrémült: – Te? Te? A mester,
Dsuang Dszi voltál? Tízezer imát
mondok az ég s föld minden istenének,
csakhogy feltámadj és élj! A saját

szememet ültetem a koponyádba,
nyelvemet zörgő szádba, húst rakok,
magamból rakok húst a csontjaidra,
és itt a szivem… Mester, akarod,

akarsz élni? – Megint zizzent a válasz:
– Meghaltam és most pihenek.
Mig éltem, zavar és háboru voltam,
s jobb a tél, mint a kikelet?

Amit a hús szeret, a gyönyör és gőg
nem illanóbb-e, mint a por?
Menjek vissza az őrületbe, vissza
a lázbeteg földre, ahol

megint vér, pénz, nő, tévelygés, szitok, gúny
tűztánca ugrálna körűl
és könny kínozna, amennyit a késő
bánat soha le nem törűl?

Beszélgettem csontokkal egykor én is
éppen úgy, ahogy te velem,
de most már ismerem az Örök Útat
s mosolygok a földieken:

olvasd, amit megírtam, neked abban
él csak, ami Dsuang Dszi volt;
én a királyi mindenség vagyok már
s ékszerem a nap és a hold:

szellem vagyok: moss, nem leszek fehérebb,
piszkolj és nem fog a piszok:
nem sietek, és szállok, mint a villám,
nem jöttem, mégis itt vagyok. –

Így beszélt és eltünt a hang, hiába
hivtuk. Köröttünk kisérteties
fény suhogta be a nagy eget. Aztán
Csang-Heng a szent csontokat egy diszes

selyemkendőben eltemette… Lassan
hazaindultunk. – – S mikor hirtelen
felébredtem, otthon, a lámpa mellett
egy nyitott könyvet tartott a kezem.

(A szerző jegyzetei:)

Van három kötet angol fordítású kínai vers a könyvtáramban, tudásom egyik fő bányája. Egy este Csang Heng vénséges költő versét olvastam, aki szintén a filozófus Csuang-cet siratta. A vers úgy tesz, mintha ennél a pontnál elaludtam és a továbbiakat már csak álmodtam volna. Itt a vers közepébe tehát beépítettem Csang Rengnek a versét a magam gondolatával keverve a saját munkába. Ily módon Csuang-cenek legalább a csontjait, vagyis zörgő szellemét megszólaltathattam, miután egyéb verseimben már eltemettem. Utalások történnek saját Dsuang Dszi halála sorairól is, amelyek viszont az ő halálos ágyi beszélgetésén alapultak. A végén Csang Henggel elindulunk és én a felébredésbe érkezem vissza.

*A versekben szereplő   "Dsuang Dszi" a legnagyobb taoista filozófus, neve mai átírásban: Csuang Ce

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése