Hová tűnt a katonatiszt?... (30)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Báró Mednyánszky László: Őrszem

1917 május 5. A háború káoszából most, a harmadik év végén, az én kis eszemmel, csak annyit bírok felfogni, hogy az egész föld népe a németnek az ellensége. De hogy miért, azt már nem tudom. A német a legbecsületesebb, legegyenesebb, legszorgalmasabb emberfajta. Talán ezért.

És miért jön az amerikai ellene? És mit fog a hadserege itt felzabálni, a kiéhezett Európában? Hacsak nem hozza magával a kenyerét is? Hány múzeumot, hány iskolát, hány egyetemet, hány szanatóriumot lövöldöznek most el a megőrült népek! Nem kell ebbe beleőrülni?!

1917 október 14. Minden reggel az az érzésem, hogy kiabálnom kellene: Nem jól van így! Máskép, máskép volna jó, hiszen minket még becsületre és igazságra tanítottak! És minden nap este odalaposodik a meggyőződésem, hogy nem érdemes.

Nincs támaszpont a földön. Nem szép az élet, csak ameddig az ember szeretni bír. És szép a gyermek. Boldog, akinek van.

A háború megölte a hitemet. Üres, sötét, szomorú a föld. A halottakat sem sajnálom már, hogy nem élhették végig az életüket. Nem ismerték meg ezt a szürke szerencsétlenséget, az életnek kiégett hamuját. A sebesülteket még sajnálom, de dühít, ha látom őket, hogy nem bírok segíteni rajtuk. Nincs semmi kötelék köztem és az emberek között. Senkié sem vagyok. Senkim sincs. Csak akkor jó, ha az ajtót magamra zárom és egyedül vagyok. (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

Bodó János 41 éves derestyei pályaőr, bácsfalusi lakos, a brassói 2-ik huszárezred közlegénye, az oláh betörés alatt itthon maradt, mert szolgálatban léte miatt nem volt elég ideje, hogy családjával együtt elmeneküljön. Az oláhok elfogták, elhurcolták s fogságából megszökve, július 13-án reggel 3 órakor érkezett haza. Szökésének történetét Kiss Béla bácsfalusi ev. lelkésznek, lapunk munkatársának tollbamondta, ki ez érdekes és sok tanulsággal teljes történetet megküldte a Brassói Lapoknak. Álljon itt ez adatszerű elbeszélés úgy, amint Bodó János azt a nevezett lelkésznek előadta:

– 1916. augusztus 29-én este – beszéli Bodó – Chirvasi, az oláh uralom hírhedt bírója és Niculoiu bácsfalusi községi esküdt, kik egy véletlen körülményből kifolyólag megpillantottak engem, amint néztem őket a szomszédos Jónás János házának kifosztása alkalmából – megálltak a kapum előtt s feleségem által kihivattak, azon ürügy alatt, hogy mondani akarnak valamit nekem. Alig hogy a kapun kiléptem, három fegyveres oláh katona vett körül s minden további beszéd nélkül felszólítottak, hogy kövessem őket. Elvittek Deresztyébe, Beldimann német követ házába, s ott azt kérdezték, én voltam-e az, aki a deresztyei hidat felrobbantottam. Miután erre tagadó választ adtam, s ezen válaszomat igazolta a kihallgatáson jelenlevő deresztyei oláh pap is, bevittek a jelzett ház pincéjébe s ott elzártak. Másnap reggel erős csendőri fedezettel gyalog Plojestig kisértek. Onnan rövid ideig tartó pihenés után vonaton Jassyba, innen pedig a sipotai fogolytáborba szállítottak. Jassyban összetalálkoztam Stetz Jákob favágóval, Bacsu Péter cukorgyári munkással, Nagy Adolffal, a csíkszeredai adóvégrehajtóval, Mayer János csendőrőrmesterrel, Kiss Károllyal, a predeali vasúti pénztárossal, akiket velem együtt vittek Sipotába. Ez a falu mintegy 8 kilométernyire van az orosz határtól, a fogolytábor pedig mintegy 4 kilométerre a falutól.

Mikor odaérkeztünk, a fogolytábor létszáma körülbelül 11 ezer emberből állott. Ezek közül idővel a németek száma 1 ezerre emelkedett. A hétfalusi csángók közül Bácsfaluból odahozták: Gyerkó Istvánt, Köpe Mártont, Gírószász Mihályt. Türkösből: Rákóczi Jánost, Farkas Jánost, Gocsmán Mártont, Fejér Istvánt. Csernátfaluból: Lőrinc K. Andrást, Gyurka Istvánt, Benedek Pétert, Gödri Istvánt, Tomos Istvánt, Tóth Istvánt, Tóth Jánost. Pürkerecről: Jakab Istvánt, Jakab Mihályt, Fóris Jánost, Szakái Jánost, Káplár Pétert. A fogolytábor több barakból állott. Külön a német-magyar-bulgár és török foglyok részére.

A tízezernél több fogoly sorsa elképzelhetetlen volt. Kivételt képeztek az oláh foglyok, kiket egy napig fafuvarozással foglalkoztattak, másnap már pihentették, míg a többieket szakadatlanul hajtották a munkára. Négy hónapon át naponként puliszkát és paszulyt kaptak só nélkül. Ez volt a napi menázsi. A vizes, bűzös, jórészt földalatti táborban a felgyülemlett piszoktól csakhamar kiütött az éhtífusz, mely rettenetes mértékben szedte áldozatait.

Karácsony óta naponként 150-200 ember elpusztult e betegségben. A halottak rémséges eltakarítására csak a törökök voltak kaphatók, kik villák segítségével dobták föl a szekerekre a halottakat, s szállították el a tömegsírokba, melyeket az oláhok titokban tartottak s a svájci bizottságnak sem akartak megmutatni, mely bizottság a tavaszon alapos vizsgálatot tartott e fogolytáborban. E betegségben haltak meg ekkor: Gyerkó István, Köpe Márton, Rákóczi János, Gocsmán Márton, Fejér István.

Mikor eljöttem, a tábor létszáma 130 személyre apadt le, melyben a németek, magyarok, törökök és bulgárok voltak. A németek közül a négy ezerből csak öten éltek ekkor. Az oláh táborban még 80-an voltak életben. Az intelligensebb internáltak közül életben maradtak Simon Zoltán és Simon Márton gyárigazgató és fia, Lörincz István, neje és leánya, Borbély István, Osvald Nándor Sósmezőről, Osvald Károly tanító növendék, Kiss Károly, Krausz József. Látva és érezve siralmas helyzetüket, elhatároztam, hogy többé nem maradok itt, hanem hazaszököm. Igaz, nagyon szomorú emlékek fűztek már eleve a szökésemhez, mert most már harmadízben határoztam el magamat e merész lépésre.

Ugyanis már október 26-án egy Antal József nevű népfelkelővel éjszaka 3 órakor próbáltunk megszökni. Mikor az őrségig elértünk az éj sötétjében, egy kőhalomban megbotlottam, s az esés zajára az őr észrevett, reám lőtt, de szerencsére nem talált. Három oláh csendőrrel megfogatott s visszavitetett a táborba. Ekkor 25 botot kaptam, s 10 napi elzárást egy 50—50 cm négyszögű zárkába, melyben sem leülni, sem mozdulni nem lehetett. November 14-én Szakál József és Kosa Dániel népfelkelőkkel megint megkíséreltük a szökést. Most szerencsésebbek voltunk, átjutottunk az őrségen s már a Szeret partjához közeledtünk. Itt egy oláh katona állt őrt, akit a sötétben észrevétlen leütöttünk. Mikor azonban a híd túlsó partjára értünk, öt oláh katona állta el utunkat, lefogtak, visszavittek s ekkor 50 botot és 21 napi elzárást kaptunk. Ez órától kezdve igen szigorúan bántak velünk. Egy Citre János oláh hadnagy az irodában agyba-főbe vert, 2 zápfogamat és elsőfogaimat kiütötte, aztán egy katona a hátára vett, a másik pedig reám mérte az 50 kiütést. Ezek dacára elhatároztam, hogy harmadszor is megszököm.

Július 3-ikán, éjjel egy Tamás Ferenc nevű Oroszországból elszökött magyar véremmel együtt határoztuk el merész tervünket. Estefelé egyikünk a katonaköpenyegét föterítette a deszkáskertre, mely csaknem 3 méter magas volt s fölötte drótsövény húzódott végig. Míg társam a köpönyeget porolta, azalatt én a köpenyeg alá bújtam, s mintha segítenék a köpönyeg porolásában, a deszka szegeket egy fogó segítségével észrevétlen kihúztam. Három deszkaszál szabadon volt s ezen át kibújtunk a jelzett éjjelen pontban 1 órakor. Miután ismertük már a helyzetet, hat éjjel szakadatlanul törtettünk előre, jórészt mindig hason csúszva, hogy senki észre ne vegyen. Mikor ismét elérkeztünk a Szereth vizéhez, most már nem törekedtünk a híd felé, hanem a folyón akartunk átmenni. Hosszas keresgélés után egy öreg oláhot láttunk s azt kértük meg, hogy a vízen kalauzoljon át münket. Úszni nem tudtunk, s a víz borzasztó mély volt. Vezetőnk mintegy 3 méter hosszú pálcát adott a kezembe. A társamé azonban sokkal rövidebb volt. Ezzel mentünk be a nyakig érő vízbe, s a víz folyásával haladtunk lefelé a pácával sokszor tartva fenn magunkat, hogy el ne essünk. Alig hogy elindultunk azonban, Tamás Ferenc, aki utánam jött, a kisebb pálcával nem tudta magát eléggé egyensúlyban tartani, a víz alá bukott s örökre eltűnt szemeink elől. Én azonban szerencsésen átjutottam a túlsó partra.

Reggel Tyrgu-Frumos városnak hegyére jutottam. Itt tüzet raktam, megszárítottam ruhámat, mikor megpillantottam néhány marhát, melyet oláh gyermekek hajtottak. Az álom csakhamar elfogott s arra ébredtem, hogy két oláh katona rugdossa a lábamat, hangosan költögetve engem. Megkérdezték, hogy honnan jövök, elmondtam nekik, hogy Oroszországból szöktem meg. Magyarország felé megyek, mert nem tudtam, hogy Oláhországgal háborúban állunk. Bevittek a csendőr laktanyába, ott ebédet adtak s egy szekéren Taksányba vittek. Velem utazott azon a szekéren még négy zsidó, akik sok élelmiszert vittek. Úgy látszik, hogy messzi útra vihették őket. Mivel tudtam, hogy még nagy út előtt állok, mert az innen való elszökésre is eltökéltem magamat, a fáradt és elaludt zsidók gazdag rakományából vajat, húst tettem a tarisznyámba s mikor elváltunk, még 3 fankot is adtak nekem. Innen vonattal tovább vittek Románba. Itt a csendőr laktanyán két napig fát vágattak velem. Itt a fásszínben találtam egy régi rossz fűrészt, melyet nadrágom korcába behúztam.

Este 6 órakor Sipotira akartak visszavinni. Tudtam, hogy ha ismét visszajutok – végem van. Nekem tehát okvetlen meg kellett ugranom. Huszonkilencen voltunk egy marhaszállító kocsiban. Négy oláh katona őrzött bennünket. Volt egy bicska nálam, azzal mikor a katonák elaludtak, lyukat fúrtam a kocsi oldalán s Jassy előtt egy lassú kanyarulatnál a tarisznyámat előbb kidobtam s nyomban én is utána ugrottam. Ugrásom szerencsés volt. Három napig mentem visszafelé, Tyrgu Frumos és Taksány között 90 kilométert tehettem meg. Már másfél nap óta nem volt ennivalóm, mikor egy kis esztinához értem. Láttam, amint az oláhné feji a juhot, aztán elment, utána ballagva egy öreg oláh is. Belopództam az esztinába, két sajtot elvettem. Innen 5 éjszaka mentem, míg elértem Piatra Nyamsz város elé. Itt egy ökörpásztor ebédet adott s elmagyarázta, hogy Bistrica patakon hol van a fahíd, azt is megmondta, hogy az őrnek 10 banit kell fizetni.

Követtem az utasítást, át is jutottam a fahídon, de a túlsó parton négy ember dolgozott valami javításon, kik közül egy talián volt. Ez nyomban elfogatott s a közeli csendőrlaktanyába vitetett. Itt egy faszínbe zártak ismét s ott töltöttem el egypár napot. Egyik délben az őrizetemre kirendelt öreg oláh őrnek a felesége ebédet hozott s ők háttal ülve nyugodtan fogyasztották az ételt, mialatt én a faszínböl szépen átcsúsztam egy veteményes kertbe, onnan egy gyümölcsösbe, onnan egy mezőségre, majd a Bistrica folyón átkelve, a keleti kárpáti havasokig mentem. Egy estefelé kimentem a hegy tetejére, hol ismét harangokat hallottam. Néhány marhát őrzött ott egy oláh gyermek. Elpanaszoltam, hogy mennyit szenvedtem, láttam, hogy mennyire megsajnált, s csakugyan részletes útbaigazítást adott a további előrehaladáshoz. Egy felhagyott fűrészgyári telepre érkeztem az utasítás nyomán, hol egy magyar születésű asszony: Szikszai Róza fogadott nagy örömmel, mikor megtudta, hogy magyar vagyok. Innen már megpillantottam a Csalló is Ferkő székely havasokat. A Zácsa patak mentén már orosz katonaságot is láttam s nagy trén tábor tűnt a szemeim elé. Most már nem tudtam, mit tegyek, merre menjek.

A fronton át kellett jönnöm. Egy helyen egy orosz katonát láttam, amint ebédelt Gondoltam, szépen beszélek vele, hátha elereszt. Nem tudtam azonban megértetni magamat, elfogott, hogy vigyen a közeli kommandóhoz. Én azonban végső erőfeszítésemben olyant ütöttem reá, hogy hanyat esett, gyorsan elugrottam s a közeli bokros erdőben bújtam el. Onnan 1 kilométeres távolságban 3 soros drótot találtam húzva a fákon, mintegy fél kilométer szélességben. Ekkor az erdő világosodni kezdett, széles térségen az erdő fái ledöntve, drótsövényekkel átszőve – itt volt az országhatár. Itt átvergődve a mi akadályainkig jutottam. Itt azonban annyira beleakadtam a drótokba, hogy ingem, nadrágom, mindenemet ott kellett hagynom. Amint innen tovább mentem, két katonát pillantottam meg. Vártam, amíg megszólalnak. Egyszer csak hallom: »Adj pajtás egy gyufát!« Odafutottam s már-már lőni akartak, mikor kiáltottam: »Magyar vagyok!« Itt kihallgattak, elmondtam szökésemet, megmutattam tetovált karomat, melyet huszárkoromban eszközöltem. Gyorsan elszállítottak Barackosra, onnan Gyímesre, Csíkszeredára, majd Udvarhelyre. Innen felvittek Pestre, részletesen kihallgattak. Onnan ismét Székelyudvarhelyre vittek, hol szabadon bocsátottak s július 13-án reggel 3 órakor kopogtattam be bácsfalusi kis lakásom ablakán, hol feleségem az örömtől sírva fogadott. Ennyi megpróbáltatás után érkezett haza a derék székely vasutas. Hazaérkezése óta valóságos búcsúhely a lakása, százával keresik fel a kétségbeesett csángó asszonyok, hogy hozzátartozóikról valami hírt halljanak Bodótól. (Veres Emese-Gyöngyvér: ...mikor Oláhország háborút izene... A barcasági csángók kálváriája. Barcasági könyvek 2. Barca Kiadó, Budapest, 2008)

[1916] Október 9. *...Előttünk az 1. lovashadosztály üldözi az oláhokat. Apró fatornyos falvakat látunk, ez a székelység már fából építkezik. Város közeledik, rendbeszedjük magunkat, előre jön a hadosztály zenéje, azzal lesz Székelyudvarhelyen (24 km) a bevonulás. Bizony ha városi kendőlobogtató népet, asszonyokat, lányokat vártunk – nagyon csalódtunk, mert a város üres. Csak néhol lézeng egy pár öregasszony, koldus és városi söpredék, a többi elmenekült. Halott, kifosztott város, mint Brest-Litewsk, Üresen ásítanak a leredőnyözött ablakok, piszok, szemét, rondaság mindenfelé. Olyan mint egy csontváz, amiből az élet, az eleven erő kiszállt; elkedvetlenít, deprimál, Csendesen szótlanul megyünk a zene után. Hová lettek innen a 82-esek, Erdély legszebb ezrede, a vitéz székelyek? Kaszárnyájuk olyan mint az elhagyott vár, amit felvert a gyom.

Zászlóaljam a r. kath. gimnáziumban van elhelyezve, én a mellette levő paróchián, Pál István apát lakásában lakom. A plébánia üres, csak egy félkótya vénasszony van odahaza. Tárva minden ajtó, nyitva minden szekrény, a refektórium asztalán érintetlenül fekszik egy papírlap a paróchus soraival, melyekben latinul a „győzők nagylelkűségére apellálva” kéri, hogy ne bántsák az egyházi dolgokat. Nyitva van az üveg vitrin is, tele arany és ezüst kegytárgyakkal, mind csupa értékes régiség. Az ott jártak dicséretére legyen mondva, látszik, hogy nem nyúltak semmihez. Az öregasszony is mondja, hogy nincs híjja semminek. Némi riadalmat okozott a vénasszony azt beszélve, hogy egy oláh osztrák tisztnek öltözve visszajött kémkedni és elbujt a templomban. Bár valószínűtlennek tetszett a dolog, átkutattuk a paróchiát, a templomot, padlást, de nem találtunk csak egy ócska tartalékos tiszti ruhát, amit a plébános öccse hagyott ott valamikor.

Október 10. Nekiindultunk a Hargitának. Bizony a legénység nehezen menetel, sok a maradozó. Homoród fürdőcskénél ebédelünk, a fürdőnek nincs semmi baja. A Hargita fensíkján, Szentegyházasoláhfaluban (23 km) beszállunk. Nagy gazdag falu, fából és deszkából építve, amit egyhangú szürkére mosott az eső. A köves utcán siető hegyipatak sok fűrészmalmot hajt, azok körül állandóan zuhogással csobog a víz, és ez az egyhangú mormolás tölti be az egész falut. Hanem a vigasztalanul kopár, színtelen temető igazán nem más, mint a halottak börtöne. Dísztelen, kietlen mint maga a falu is, nincs benne egy fa, egy kis virág.

Október 11. Két géppuskát kaptam, ezzel teljes lett a zászlóaljam. A Hargita szép vidékein megyünk tovább, és mikor véget érnek az illatos erdők, zöld katlanban terül el lábunk alatt a csíki medence; közepén mint egy ezüst szalag, kanyarog az Olt, túl rajta mint egy játékváros, Csíkszereda. Az Olt-hidat lerombolták az oláhok, a lovashadosztály hadihídján megyünk a félig leégett városba. A kevés otthonmaradt székely sírva panaszolja, hogy az oláhok fosztogattak és szándékosan, műszaki előkészítéssel gyújtották fel házaikat. Csíkszeredán meg sem állva, az ezred Csíkszentlélekre megy, az én zászlóaljam a közeli Fitódra (29 km). Egy pár oláh halott fekszik a falu előtt, látszik, hogy a huszárok harccal kergették vissza az oláh utóvédeket. Kelet felé még most is puskáznak valahol. Három tábori őrsöt állítok a hegyekbe vezető úton, lelovagolom őket, aztán megnézem a falu K. végén készültségnek rendelt 10. századot. Itt mind itthon vannak a székelyek, nem volt idejük elmenekülni az oláhok elől. Mint határlakók, beszélni is tudnak velük, így nem esett semmi bajuk. Szerdahelyi a faluvégi csatatérről mindakettőnknek egy-egy oláh karabélyt hozott. (...)

Október 12. Szentléleken bevonultunk az ezredhez, együtt mentünk tovább. Kopár hegyek szűk völgyeiben a csíki székelység ősi berendezésű „tízesei”, apró falvain át vitt az utunk. Ambrus- és Nagy-, Józsa- és Templom-tízesen át érjük Csík-Mindszentet, ahol megpihenünk. Közszékely paraszti darócruhában egy öreg székely keserves-dühösen panaszolja az oláhoktól szenvedett sérelmeit. A házára egy plakátot ragasztottak, de elveszett. Elővették: ha egy óra alatt elő nem kerül a plakát, főbelövik. Agybafőbe verték puskatussal, de szerencséjére a közeli temetőben megkerült a plakát, amit a falról lefújt és odavitt a szél. Az öreget mindenéből kifosztották, lehúzták róla az utolsó fehérneműt, azért kell kölcsönkapott darócban járnia. Pedig úriember, Csik vármegye adóhivatali főnöke volt s most nyugdíjban él. Elmondja, hogy a székelység nem szegény, csak a Királyhágón túl, „Nagymagyarországon” sajnálták le őket „szegény székelyeknek”; körvasutat, Szeredán földmívesiskolát építettek nekik, pedig a székely nagyon is vagyonos. Igénytelen, minden szükségletét maga állítja elő, mindenét maga termeli és azon felül a közös erdőbirtok már feleslegbe megy. Az egész határ, a föld, az erdő mind az övék. Köztük nincs nagybirtok, száz holdnál több nincs senkinek, de 10-15 mindenkinek van a közös erdőn kívül. Nagyon nagy érték az állatállomány, amiből nem veszett el semmi, mert a messzi erdőségekbe hajtották az oláhok elől.

Elhoztam két oláh plakátot. Az egyikben Ferdinánd király és az összminisztérium beszélnek a Kárpátokról, a Tiszáig terjedő szabad „Romania Mare”-ról, ami immár az övék. A plakát indokolja is, hogy miért kell nekik Erdély? Nem hivatkozik ez még semmi ősi jogra (az már későbbi kitalálás), hanem egyszerűen kell, mert búzája, tengerije, fája, szene, vasa, aranya, sója, szóval mindene van.

A másik plakát Przezan tábornok ,,szárnysegéd, az északi hadsereg főparancsnoka” kiáltványa, amelyben írástudatlan magyarsággal inti engedelmességre a „meghódított” terület lakosait, mert három nem román embert fognak főbelőni abban a faluban, ahol a nem román ajkú idegen lakosok (vagyis a másfélezeréves székely föld őslakói a székelyek!) föl nem jelentik az utak, távíró stb. elrombolóit.

Egy kopár hegyen túl tíz kilométer hosszú falu áll előttünk. Nyolc falu van itt egybeépítve, melyekben állítólag pár napig pihenni fogunk. A mi falunk a legalsó, Csikbánkfalva (12 km), ahol elszállásoljuk az embereket.

Október 13. Ma pihenő. A határ hegyterületén, amely előttünk áll, nem követhetnek a fogatolt vonatok; hegyi felszerelést kapunk, kocsik helyett málhásállatokra rakjuk, amit magunkkal vinni a legszükségesebb.

A székely házban ahol lakom, az oláh inváziónak érdekes maradványát találtam. Az oláhok már berendezték maguknak a közigazgatást és a hajdani székely (vagy határőrvidéki?) rend szerint ,,tízesek”-be szervezték, pajtásságokba osztották a székelyeket. Ennek a ,,tízes”-nek a névjegyzéke volt a szobafalon. Ezek a székelyek, mint határmentiek, állandó érintkezésben voltak a határon túli oláhokkal, tudnak a „hódítók” nyelvén, és így jól jöttek ki velük, nem bántották, nem fosztották ki őket... (Dr. vitéz Deseő Lajos ny. tábornok harctéri naplója. Budapest, 1937, Turcsány nyomda Kft.)

November 4. A kunyhó, amit Rehm eszkabált össze fenyőágakból, majd sátorlappal borított be, megfelelőnek bizonyult. Valamennyien egészen délig aludtunk alatta.

A románok nem sok vizet zavartak. A mieink fedezékeket építenek. Az a hír járja azonban, hogy nem sokat időzünk itt. Reggeli idején, amikor az őrnagy lekvárt merített volna az edényből, kanalával egy döglött egeret halászott ki. Nem tudni, hogy került oda egyáltalán. Egerekben itt nincs hiány. Kávészínűek, kedvesek, apró szemeik a békáéra emlékeztetnek. Ébredéskor én is megláttam egyet az ágak között, a fejem fölött, hosszasan nézett rám.

Az őrnagy hivatta Klingensteinert és magyarázatot követelt. De ő sem tudott magyarázatot adni a történtekre, olyasmiket mondott, hogy az edény éjszakára fedetlenül maradt. Alaposan megmosták a szakács fejét, aki hallgatott. Végül felajánlotta, hogy új dobozt nyit ki. Az őrnagy töprengett egy ideig, de alig egy pillanat múlva elvetette a javaslatot, megparancsolta, hogy távolítsák el az egeret és kenni kezdte lekvárral a kenyérszeletet - miközben majd kiugrott a szeme az utálattól – , mi több, odalökte elénk a lekváros edényt is. Mikor látta, hogy vonakodunk, még vastagabban kente meg a kenyerét és éles hangon odaszólt, hogy az egér éppen csak ma éjszaka pottyant a lekvárba, úgyhogy bomlásnak indulásról még nem lehet szó. A német városokban éhínség van, sok anya örvendene, ha megkenhetné ezzel a nyomorúságos korpakenyeret gyermekeinek. Magyarázat közben csak úgy tömte magába, rágta és nyelte a kenyeret, mintha villával kellett volna lenyomnia a torkán és szörnyűségesen fintorgott az undortól. Majd felállt, megkent még egy szeletet és eltávozott, anélkül hogy megvárta volna, vajon követjük-e a példáját vagy sem... Mindenki tudta, hogy őrnagyunk tudatosan vállalta az undorodást, csakhogy bennünket kínozzon és megszégyenítsen...

[Az erdőben] egyszer csak egy hullára bukkanunk, s mintha ettől kinyílt volna a szemünk, az egész erdőben szanaszét holttesteket látunk. Románok. Sorban fekszenek, mint támadás idején, a Lespezi csúcs körül. (Az osztrákokat elhantolták...) Valamennyinek vadonatúj egyenruhája van, lábukon bocskor. Öltözetükről ítélve megállapítjuk, hogy parancsnokaik a gyors győzelemben reménykedtek. Végiglátogattuk a zászlóaljunk valamennyi ezredét. Később velünk tartott K. alhadnagy is, aki alig nyolc napja, hogy belekóstolt a frontéletbe. Mindhárman nagy körutat tettünk meg, mialatt a segédtiszt nagyon elképzelhetően ismertette velünk az Ojtozi-szorosbeli állásainkat. Az alhadnagy piperkőc, sápadt fiatalember, mintha ma kelt volna fel a betegágyból. Természetes körülmények között a világ egyetlen hadserege se tartott volna rá igényt. Mintha a sok halott látványa hatással lett volna rá. Azt kérdezte: mikor temetik el őket? A segédtiszt: nem sürgős. A fagy tartósít, az embereknek pedig egyéb fontos dolguk is van most.

November 7. Idefent az éjszakák hűvösebbek, mint odalent. Mély és széles árkot ástunk és sátorlappal fedtük be. Csak így tudjuk tartani a meleget. A fedezék amúgy megfelelne, ha nem merednének min denünnen a hegyes borókagyökerek, amelyek mindannyiszor összeszurkálják az embert, valahányszor álmában másik oldalára fordul az ember...

November 12... Mivel az elsősegély-hely megtelt sebesültekkel, az újabb sebesülteket egy közeli árokban helyeztük el és tüzet gyújtottunk, hogy némileg felmelegítsük a levegőt. A halottakat egy mohával borított térségre vittük, távolabb a tűztől, amely, a szélfúvástól ki-kinyújtotta nyelvét feléjük, azt az érzést keltve, mintha el akarná égetni valamennyit. A fiatal alhadnagyot, aki elkísért bennünket az állásokba, ugyancsak felfedeztük közöttük. Éjfél előtt jött a hír, hogy a románok elhagyták állásaikat és egy orosz ezred foglalta el a helyüket. A völgyben minden elcsendesedett, s éjjel egy óra után már nem hoztak újabb sebesülteket. 2 óra tájban sátorba bújtam és nyugovóra tértem...

November 12., dél. Egyre hidegebb van. A szél nem tudni, milyen irányból érkező, ritkás hópelyheket kavar. Odafent ugyanis csak néhány csenevész felhőcske úszik. Zaklatott reggel. Az ellenséghez ágyúk érkeztek, ellentámadásra számíthatunk. Osztrák csapatok vonulnak a csúcson túlra, olykor meg-megpihennek.

Odébb, az erdőben egy vérszegény, fiatal lengyel tisztet látok, amint csak úgy püföli ököllel egy idősebb bosnyák férfi fejét és vállát; úgy tűnik a bosnyák nem érti a parancsait. Azt mondják, ilyesmi gyakran esett meg a monarchia hadseregében. Túlságosan tarka ez a hadsereg, a népeik pedig nem szívlelik egymást. Igen, vannak esetek, amikor a parancsnokok nem beszélik s nem is értik a csapat nyelvét s túlságosan büszkék ahhoz, hogy el is sajátítsák.

Amúgy, az említett tettlegesség során a felháborodott fél vált nevetségessé a sértett viselkedésének köszönhetően. A bosnyák egy pillanatra se feledkezett meg a tisztelettudásról, s megértő óriásként viselte el felettese kegyetlenkedéseit, hagyván, hogy egy ittas törpe azt tegye vele, ami jólesik. Huncutkodó, becsületes paraszti arcán tisztán látszott, hogy az egészet csak tréfának veszi. Alig lehetett megkülönböztetni, ki ütött és ki volt az ütlegelt. Ha a fiatal tisztbe szorult volna vajmi csekély értelem, rájöhetett volna helyzetének nevetséges és kínos voltára.

Elegem volt a cirkuszból: választhattam, vagy elfordítom a fejem, vagy közbeavatkozom. Egy kis manó sietett segítségemre: egy pillantás alatt ezüstös-szürke köpenyemet előhúztam a zsákomból és magamra öltöttem. Fogtam egy cigarettát és odaléptem a dühöngőhöz, s nagy nyugalommal tüzet kértem tőle. A szabálytalan gallérom pedig csodát művelt: leeresztette a kezét, biztosított róla, hogy „alázatos szolgám” és elegánsan, körültekintően tüzet adott volna ezüst öngyújtójából, amely nem akart meggyúlni, ezalatt a tekintetével jelzett a bosnyáknak, hogy leléphet.

Az illető felemelt fejjel, büszkén vonult el. Látszott, hogy a nehezen visszafojtott nevetéstől rángatózik a válla. A tiszt becsületére legyen mondva, akkor sem mulasztott el udvariasan bánni velem, amikor észrevette, hogy fényes köpenyemről hiányzanak a rangjelzések. (Hans Carossa [katonaorvos]: Romániai háborús napló, 1924.)

Folytatjuk