...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
 |
| Fortepan.hu: Örök álom (1916) |
fivére az orosz fronton elesett, teljesen árva és az
élettől már semmit sem vár.
Első útja Kisinevbe vitte, Besszarábia fővárosába.
Innen igen értékes jelentéseket küldött az orosz-román határon
lejátszódó eseményekről. Hetekig végezte munkáját és
ismételten küldött pontos jelentéseket. Amidőn huzamosabb ideig
nem érkezett jelentés tőle, parancsnoka egy megbízható
hírszerzőt küldött
felkutatására. A hírszerző egy újságcikkel tért
vissza, mely szerint Szilágyi Irmát a. románok elfogták és
kivégezték.
... Szilágyi Irmát akkor fogták el, amidőn a Csíki
havasok felé tartott, hogy átjuthasson az ellenség arcvonalán.
Még alig jutott tűzvonalunktól néhány száz méternyire, amidőn
egy ellenséges járőr megpillantotta és elhurcolta.
A vizsgálat sokáig tartott bár, de a hőslelkű
magyar nőt nem tudták vallomásra bírni.
...Jancsó Benedek egyetemi tanár így írja le
Szilágyi Irma kivégzését:
"Alkalmam volt beszélni Szilágyi Irma
tragédiájáról egy magyar fiatalemberrel, aki ugyanolyan vád
terhe alatt, amelyért Szilágyi Irmát kivégezték, közel két
évet ült román börtönben, azt mondotta: ez a Cair George írt
egy kötet novellát. Annak egyikében leírja, hogy egy kémkedéssel
vádolt Irma nevű szép fiatal magyar nőt 1916-ban miként végeztek
ki Bakauban, és hogy ez a fiatal hölgy mily szépen és hősiesen
halt meg. Ezt a könyvet a vele együtt bezárt román szocialista és
kommunista vezetők csempészték be a börtönbe, ahol az Irma című
novellát, mint a román politikai igazságszolgáltatásról rajzolt
jellemző tükörképet, időnként ünnepélyes meghatottsággal
olvasta fel az elég nagyszámú hallgatóság előtt valamelyik
fogoly. Fiatal barátom elbeszélése egy elmulasztott kötelesség
teljesítését juttatta eszembe s azért azt mondottam: ezt a
könyvet szerezze meg, mert Irmának az az esete, amelyet Cair
elbeszélt,
nem a költői képzelet teremtménye, hanem az élet
valósága, amely engem tiz év előtt, mint a hazafias önfeláldozás
egyik legszebb példaképe, nemcsak érdekelt, hanem hosszabb időn
át foglalkoztatott is.
1918. január 20-án hivatalos kötelességemből
kifolyóan én is résztvettem Bukarestben annak a körülbelül 1000
főnyi elhurcolt magyar túsznak kihallgatásában, — hivatalos
katonai műnyelven »perlustrálás«-ában — akiket a románok
1916. év őszén magukkal hurcoltak túsz gyanánt, de akiket közel
másfélévi fogság után békepraeliminárék értelmében
kötelesek voltak hazaküldeni. Ekkor alkalmam volt Szilágyi Irma
fogolytársai közül többel beszélgetni. Az esetről felvett
hivatalos jegyzőkönyv kevésszavú, száraz ténybeli adatait e
beszélgetések egynéhány részletesebb és nyomravezetőbb adattal
egészítették ki.
Egyik elbeszélés szerint Szilágyi Irmát
Székelykereszturtól keletre moldovai csángó parasztasszonyi
ruhába öltözötten a román front mögött fogták el. A nyarat
Székelykereszturon rokonsága körében töltötte és
1916. augusztus végén itt is találta a román
betörés. Egyik elbeszélő állítása szerint Medgyesen, a másik
szerint Szászsebesen volt állami elemi iskolai tanítónő. Abban
mindnyájan megegyeztek, hogy magyar állami tanítónő volt és
hogy a József főherceg parancsnoksága alatt álló erdélyi
hadsereg vezérkarának teljesített szolgálatot. Tudtam, hogy a
katonai körök ilyen feladatok elvégzésére nem a tanítónőket
szokták alkalmasoknak tartani, hanem egészen másfajta nőket, azt
kérdeztem: bizonyosak-e benne, hogy
tanítónő volt, mert ilyen szolgálatokra rendszerint
artistanőket szoktak alkalmazni. Erre Neumann Mátyás lelkész azt
válaszolta: — Szilágyi Irma mindig azt állította, hogy tanítónő
volt. Én gyóntattam meg, tehát nekem nem hazudott. Különben is
az orvosi vizsgálat megállapította, hogy »virgo intacta« volt.
Egy néhányan elhatároztuk, hogy Szilágyi Irma
kilétét szabatosan megállapítjuk és halála történetét, mint
az igazi hazaszeretet és önfeláldozás egyik legszebb példáját,
a magyar tanítónői kar dicsőségére, alkalmas formában
köztudomásra hozzuk.
Nekem sikerült annyit megállapítanom, hogy
Keresztúron 1916. nyarán nem tartózkodott, hogy sem Medgyesen, sem
Szászsebesen nem volt Szilágyi Irma nevű tanítónő. Ennek
ellenére is szándékoztunk továbbfolytatni kutatásainkat. Az idő
kereke ekkor a szokottnál gyorsabban forgott. Jött az 1918.
októbervégi összeomlás, amely Szilágyi Irma emlékezetét is
maga alá temette a mi lelkünkben. Most, néhány éve egy román
író könyve ismét felidézte Szilágyi Irma emlékezetét,
részemről egy elmulasztott kötelesség fájó érzetével. George
Cair megelőzött. Emléket emelt a széplelkű magyar hősnőnek,
mert az volt halálában, bárki volt is életében. A szép és hősi
halál a maga lélekemelő nemességével az emberi élet
minden tévedését kiengeszteli. Amit Cair e
novellájában tény gyanánt elbeszél, megfelel mindenben a
hivatalosan megállapított valóságnak. Cair regényes rajzot irt s
ezért elbeszélésében szerep jutott a képzeletnek, a valóság
mellett az »irodalom -nak is.
Jancsó Benedek s. k."
Így szól nagynevű néhai Jancsó Benedek egyetemi
tanár, a román ügyek alapos ismerője, Szilágyi Irma
tragédiájáról.
... Íme a hivatalos jegyzőkönyv Szilágyi Irma
kivégzéséről:
Neumann Mathias minorita plébános Szilágyi Irma
kémkedéssel vádolt, Erdélyből elhurcolt tanítónő kivégzésére
vonatkozólag a következőket adja elő:
»A bakaui börtönben, voltam elzárva, minden igaz ok
nélkül. 1916. november 16-án kerültem a börtönbe, amikor
fogolytársaimtól megtudtam, hogy van közöttünk egy Szilágyi
Irma nevű segesvári születésű és állítólag medgyesi állami
tanítónő, aki a román katonai hatóságok által jogérvényesen
golyó általi halálra ítéltetett.
Én nemsokára, a hír vétele után, érintkezést
kerestem Szilágyi Irmával, aki elmondotta nekem, hogy őt
kémkedéssel vádolták és a román hadbíróság november havában,
három szavazattal kettő ellenében, golyó általi halálra ítélte.
Mintegy három hétig voltunk együtt a börtönben és esetét
naponként tárgyaltuk.
Kivégzése 1916. december 17-én volt.
A kivégzés nyilvános volt és Bakauban egy nappal
előbb plakatírozták.
Kivégzése előtt Szilágyi Irmát meglátogattam,
meggyóntattam és lelkivigasztalásban részesítve, előkészítettem
a halálra.
A halálos Ítéletet nyugodtan fogadta és láthatólag
minden nagyobb izgalom nélkül várta a végrehajtását.
Az ítélet végrehajtása a bakaui börtön melletti
téren, a poligon nevű helyen, a nagy nyilvánosság elolt reggel 6
óra 30 perckor történt.
Mi a börtön egyik cellájában izgalommal vártuk a
fegyverek dörrenését. A mondott időben egymásutáni kétszeri
sorlövést hallottunk, amikor mi a cellában: Boch Hiacint, Rist
Károly plébánosok, Müller Károly kántor és én csendes imát
mondottunk a kivégzett lelkiüdvéért.
Egyik román börtönőr, aki a kivégzést a kerítésre
felmászva nézte végig, elmondta, hogy Szilágyi Irma a kivégzési
aktus alatt is csodálatos nyugodtsággal viselkedett: a hadbíróság
tagjaitól elbúcsúzott, gyűrűit és fülbevalóit ismerőseinek
ajándékozta, szemét nem engedte bekötni, hanem nyitott szemmel,
látható nyugalommal, hátrakötött kezekkel nézett a rá
irányított fegyverekre.
Weisz József, a budapesti »Fakitermelő Rt.«
igazgatója a következőket adja elő:
Én Szilágyi Irmát a börtönben találtam s
körülbelül három hétig voltam vele együtt a bakaui börtön
lakója.
Együttlétünk alatt többször bizalmasan
elbeszélgettünk, elmondta, hogy titkos katonai megbízásai voltak
valamelyik hadtestünk részéről, de hogy ezen megbízások milyen
természetűek voltak, hogy ő azokat mennyiben vagy milyen úton
hajtotta végre, arról nem nyilatkozott, valamint arról sem beszélt
soha, hogy a román katonai hatóságok őt miképpen leplezték le.
Mikor az ítélet kihirdetéséről hazajött, igen nyugodtnak
látszott és azt mondta nekem: »Mondja meg otthon,
hogy a hazámért nyugodtan haltam meg s halálomat bosszulják meg
az otthonmaradtak.«
Megjegyezni kívánom még, hogy Szilágyi Irma esetét
illetőleg beszéltem egy alkalommal dr. Pertberg bakaui bőrgyáros,
osztrák állampolgárral, aki említette, hogy utólagosan a román
hadbírák is hangoztatták, hogy Szilágyi Irmát ártatlanul
ítélték el és végezték ki.
Jelen jegyzőkönyv előttünk felolvastatott s annak
tartalma általunk helyeslőleg aláíratott.«
Bukarest, 1918. január hó 20-án.
Mathias Neumann s. k. Müller Károly s.k.
r. k. plébános r. k. kántor
Weisz József Dávid Mihály s. k.
jegyzőkönyvvezető.
(Botár
Árpád: A láthatatlan hadsereg. Kémek, árulók, merénylók.
Kiadja a tapolcai lapok nyomdavállalata)
Az
ellenséges cirkálók tüzét jól és pontosan irányították.
Legerősebben a „Novara”-t lőtték, mint kötelékünk
vezérhajóját. Az első találatok jelentéktelenek voltak, de
később komolyra vált a helyzet. Találat érte a parancsnoki hidat
és hajózási fülkénket rommá lőtték. Egyik ágyúnk
harcképtelenné vált és tüzek is keletkeztek, ezeket azonban
sikerült eloltanunk. Viszont az ellenséges hajókon is
kétségtelenül megállapíthattuk ismételt találataink hatását.
10 óra 10 perckor gránát robbant közelemben és
megsebesített.
Öt gránátszilánk hatolt lábszáramba; egy
repeszdarab pedig, mely kilónyi lehetett, lesodorta sapkámat, de
nem sebzett meg. A később megtalált darabon felismertük elégett
sapkám hozzáragadt részeit. Köpönyegem, egyenruhám, szóval
egész öltözetem – cipőmtől és harisnyámtól kezdve fel a
mellemig – teljesen leégett rólam, de közvetlen égési sebet
nem kaptam. Azonban úgy éreztem magam, mintha fejszével
fejbevágtak volna. Könnyebb gázmérgezés is ért és elájultam,
de hamarosan magamhoz tértem, hiszen bőségesen öntötték rám a
vizet, hogy égő ruhámat eloltsák.
Azután hordágyon a fedélzet elejére vitettem magam,
mert ott megfelelő kilátás kínálkozott. Hajóm vezetését
Szuborits sorhajóhadnagynak, kitűnő első tisztemnek akartam
átadni, azonban azt a szomorú jelentést kaptam, hogy elesett. így
aztán a „Novara” parancsnokságát Witkovski sorhajóhadnagyra,
a rangban következő tüzérségi tisztre ruháztam, s ő az egész
ütközet alatt a fedetlen felső hídról vezette a tüzet és a
parancsnoki teendőket is kifogástalanul intézte. A flottaosztály
vezetését továbbra is megtartottam.
10
óra 35 perckor súlyos találat érte hajónkat. Ez a hátsó
turbinahelyiségbe vágott be és szétrombolta a kondenzátorcső
vezetékét. Tizenhat kazánunk közül nyolcban el kellett oltanunk
a tüzet. Lassan ugyan még mozoghattunk volna, ha a tenger vizét
használjuk, de nem akartam, hogy kazánjaink tönkremenjenek és
ezért közöltem testvérhajóinkkal, hogy a „Novara” saját
erejéből már csak tíz percig haladhat előre. A kazánok tüzét
kikaparták és eloltották; hajónk mozgásképessége megszűnt.
(Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos
Aires, 1953.)
Estefelé már olasz földre ért az ezred.
Keresztülvonultak egy pár falun is, ahol a faluk
tanácsa, élén a bíróval, már az első ház előtt várta és
hódolata jeléül kalaplevéve fogadta őket, hogy evvel is
biztositsák a csapatokat, hogy a polgári lakosság nem fog velük
szemben ellenséges magatartást tanusítani.
Magukban a falukban egy embert se lehetett látni az
úton, csak az ablakok mögül kandikáltak kíváncsi és ellenséges
szemek.
Olaszországban az ezred első pihenőhelye egy Bagnária
nevű falu volt. Sötét éjszaka érkeztek meg ide.
A tiszteket egy szép emeletes házban helyezték el.
Bende egy pár tiszttel együtt épen a leányszobába került.
A szobában minden össze-vissza volt hányva: fiókok
kihuzgálva, levelek, ruhák hevertek a földön szanaszéjjel, tarka
összevisszaságban. Látszott, hogy nagy sietségben hagyhatta el a
tulajdonosa ezt a szobát.
A tisztek szomorúan nézték a rendetlenséget. Hiszen
olyan fiatalok voltak még ők is mind. A legnagyobb része nem volt
több huszonkét-huszonhárom esztendősnél.
„Vajjon
hová hajtja le most fejét a leányszobának a lakója?” –
gondolta magában Bende.
De a szomorúság nem tartott sokáig, mert Bende
felhúzott egy női ruhát, amelyben sima arcával egészen egy
fiatal leány benyomását tette és ebben mutatkozott minden
szobában, amíg az őrnagy szigorúan le nem intette.
*
Reggel hét órakor hagyta el a tüzérség Bagnáriát.
Az ágyúk végigmennydörögtek a házak között és Bende
búcsúzóul még felpillantott az emeletes ház ablakára, amely
mögött a leányszoba rejtőzött, de vissza már nem nézett senki.
Folyt az üldözés tovább.
A falvak kupaktanácsa mindenhol a falvak elején
fogadta őket és könyörgött, hogy kíméljék meg a falujokat.
Törődött velük az ördög.
Egyre gyakrabban akadtak az út mentén menekülők
cserbenhagyott kocsijára.
Néhol egész kocsisor hevert az útmenti árokba
döntve, de ló nem volt előttük. Valószinüleg még az olasz
katonaság takaritotta félre őket, mert összetorlódva
akadályozták a visszavonulást és a lovakat kifogták, hogy
segitsenek az ő fáradt lovaiknak.
Az útmenti sövény mellett egy kis kocsiba fogva –
amelyben csak egy hatalmas vázát szállitottak gondosan
becsomagolva – döglötten hevert a ló. A vázát, amely
valószinüleg hatalmas értéket képviselhetett, vandál kezek
kövekkel törték darabokra.
Délben német csapatok jöttek velük szembe már a
Tagliamento mellől, amelyeket kivontak az üldözésből, hogy most
valahová a nyugati frontra vessenek.
A német kocsik tornyosan meg voltak rakva zsákmányolt
holmival.
Az egyik magasra megrakott kocsi vászon esővédőjén
egy német katona ült, aki egy kalitkát szorongatott a kezében. A
kalitkában egy színes papagáj gubbasztott komolyan. A jó Isten
tudja, hogy hol szerezhette a katona a papagájt.
A katonák futólag üdvözölték egymást.
Tovább,
tovább...
(Dr.
Schaller Sándor: Szemben les a halál /A Piave partján/. Magyar
Elektronikus Könyvtár)
Néha
a fejemhez kapok – hogy is van ez?
Kérdem, mert nem bírom megérteni a titokzatos őrültséget, mely
a dolgokban van és az események tompa egymásutánját. Jobban
mondva, az eseményeket amint fejlenek s következnek, meg lehet
érteni, de hogy az egész miért történik (nem a reál okokat,
hanem a magasabb értelmet kutatom) azzal nem vagyok tisztában.
Sokszor azt gondolom, a következő nemzedékért. De ezt
gyanakvással kell fogadni – az ember nem az a finom fajta, mely
ily távoli és szép célokra nézne. És minden nemzedék
gondoskodjon csak önmagáról, elég baja van a saját sorsával,
még azt se tudja jól eligazítani, hát mit akar a jövő
generációtól. És Isten őrizzen, hogy abba is beleavatkozzon,
azzal a sötét ostobasággal, mellyel saját szerencsétlenségét
kavarja. Háborúkkal akar segíteni a jövő generáción, mikor
egyik háború úgy szüli a másikat, mint a farkas a kölykeit. A
mai háborúból ötven év múlva új háború van – ez az atyai
gondoskodás a jövő nemzedékről. És ha már a legjobb szándék
vezetne is bennünket, mit használ az, az ember sorsa mindig
reménytelen volt és marad – a következő generáció csak úgy
föld alá kerül majd, mint a mostani –, valami titokzatos hatalom
trágyázza velünk a földet... az emberek ki nem élve szűkre
szabott életüket, búsan dőlnek a korai halálba.
De
hát mégis, miért? Egy jelszó után kapkodok, a régi csaták,
szabadságharcok valami szép kiáltása után, a Petőfi és Byron
szavai után, és az igék után, amelyek azt mondták, hogy
szabadság, egyenlőség, testvériség, és amelyek valami
felszabadítást hirdettek, valami régi jármot vettek le az
emberiség nyakáról. Kétségbeesett küzdelemben, vértengerben és
könnyben úszik a világ s e temérdek küszködésből az egymással
harcban álló nemzetek csak ilyesmiket tudnak kihozni: –
"határaink védelme" –, "szövetségesünk érdekei"
–, "nagyhatalmi állás" (egyébként mind szent és
fontos dolgok), de nem bír megszületni egy kiáltás, mely
átharsogjon a világon, a magas cél felé mutatva, melyre a
haldoklók megtört szemeiket emeljék. (Lengyel
Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)
1916-ban
születtem, az első világháború harmadik esztendejében.
1916. március volt ez a - számomra csupán utólag -
emlékezetes nap. Színhelye a budai Krisztina körút 83., avagy
Bors utca 2. II. em. 4. sz. lakás. Annak is kicsi, későbbi
gyerekszobája. A budai Bors utca a Városmajort kötötte össze a
Vérmező menti Krisztina körúttal; manapság Hajnóczy József
utca a neve.
Milyen is volt ekkoriban a csillagok állása? Baljós
jelek mindenfelé.
Ha akkoriban, születésem idején, 1916-ban olvasni
tudtam volna, megtudom, mi is zajlott akkoriban a nagyvilágban. Ha
életem első hónapjainak újságjaiba belenézhetek, azt
olvashattam volna: - Megkezdődött a verduni csata! (Utóbb tudtam
meg: az osztrák-magyar hadseregből is odavezényeltek egyes
alakulatokat. így azt a rohamzászlóaljat is, amelyben - későbbi
nevelőapám - Ratkovszky Károly hadnagy és katonatársa, Aba Novák
Vilmos, a festő is szolgált. Később, 1976-ban Párizsban
megismertem a Musée de l'Armée két munkatársát. A két francia
ezredes - az egyik tüzér, a másik huszár - Mr. le Colonel
Reverseau, Mr. le Colonel Jean Martel - mesélte el ennek a halálnál
is gyötrőbb sokhetes pergőtűznek s a szuronyrohamoknak gyilkos
gyötrelmeit. Ők a túloldalon álltak, és - lőttek, rohamoztak.
Olvashattam volna azt is: a német hírszolgálat - és
szervilis hazai szócsöve, a magyar sajtó - szerint küszöbön áll
Párizs eleste. Hát Párizs városa, ezúttal, mégsem esett el!)
Ha az akkori Népszava kerül kezembe, arról is
értesülök: Liebknechtet a császári német bíróság -
háborúellenes uszítás okán - négyévi fegyházra ítélte. De
júniusra - életem első neve napja táján (június 27-én, Szent
László napján) - arról is hallhattam volna, hogy az oroszok
áttörték az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének frontját. A
Bruszilov-offenzíva során csapatainkat újra visszakergették a
Kárpátok mögé. Egyik nagybátyám alakulata is - az I.
lovashadosztály - hat napig futott vissza. S a mieink csak lovaik
jó lábának köszönhették, hogy - utánpótlás, hadtáp, ember
étele és ló abraka nélkül - ütegeiket megmentették. Kétszáz
ezer ember elestéről, háromszázezer fogságba eséséről
keringett a rémhír. S a szófia beszéd - igaz volt.
Ha jobban fülelek, meghallom a szomszédos szobából
átszűrődő szavakat! Ekkoriban vetődött ugyanis haza -
tizennyolc havi frontszolgálat után - egyik nagybácsim, Gál
Józsi, lovas tüzér főhadnagy.
Gügyögésem hónapjaiban Bruszilov oroszai 80
kilométer szélességben, 50 kilométer mélységben törték át az
Osztrák-Magyar Monarchia keleti frontját.
A budai hegyekben, csakúgy, mint 1914-ben, már újra
lövészárkokat ástak. Az oroszok ekkor vágták el a mi I. és II.
hadseregünket. Arcvonalunk összeroppant. Félmillió embert
vesztettünk; 11000 tiszt esett el, vagy esett fogságba. Arcvonalunk
150 kilométerrel meghosszabbodott. S az ingadozó Románia -
Hohen-zollern királyával az élen - hadat üzent a központi
hatalmaknak.
Ezekben a súlyosodó háborús időkben Grum Feri
dédapám - sült osztrák származású hajdanvolt 48-as honvéd -
1916. április 3-án írja Apámnak, Bécsből. Magyarul:
Örömmel hallottam, hogy talán nem fogsz behívatni a
harcztéri szolgálatra. Bár a jelenlegi körülmények közt, midőn
mind a két ellenséges tábor már eped a béke után, talán mégis
sikerül a jelen szerencsétlen állapotoknak véget vetni. Sok vér
és pénz fogyott el már minden államban. Pedig e kettő szűkével
a háborúnak vége, a béke az ajtó előtt áll.
Majd ugyanő, a kilencvenkét esztendős hadastyán írja
komor, váteszi hangon 1916. július 13-án Badenből:
...napokkal a mai után kapod a halálomról való
tudósítást. Egyikre, mind a másikra már készen állok. Úgy
sincs nagy öröm a továbbélésre ilyen időkben. Ezek folyton
rosszabbá válnak, akár béke, akár további harcz lesz a sorsunk.
Isten kezében a Mérleg. De akár béke, akár háború
lesz: Vége a mai létnek! Áldás és öröm alig fog belőle
származni... **
Grum Ferenc, nem sokkal citált leveleinek kelte után,
1917. nov. 25-én, élete 93. évében Bécsben elhunyt.
Halála után hűséges gondozója - legjobb barátjának
idős leánya, házvezetőnője, „mindenem és mindenesem",
Ilka Feitscher nyugdíjas tanítónő - így ír nekünk az
elkomorult Bécsről: Itt Bécsben immár nagyon kedélytelen az
élet. A sztrájkmozgalom egyre inkább kiszélesedik; ma már az
újságok sem jelentek meg. A megélhetési viszonyok is rémítőek
itt. Negyed kiló liszt, másfél kiló krumpli, hat deka zsír és
egy tojás, kevés kenyérrel, bizony, lehetetlenül kevés a heti
megélhetéshez. Főzelékfélét és gyümölcsöt pedig egyáltalán
nem lát az ember!
No,
élj jól... (Zolnay László [régész]:
Hírünk és hamvunk. Magvető, 1986, Tények és tanúk sorozat.)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése