...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
Arad, ez a lusta és tunya nagy alföldi város 1917 nyarán, három háborús év után – ellentétben Béccsel – még nem jajdult fel. A hatósági kenyér itt is ugyanolyan rossz volt, mint másutt, de Pécskán, Szemlakon, Peregen, Nagylakon, Sajtényban, Kürtösön, Kisjenőn meg a többi jó búzatermő helyen a termelők meglepő szaktudással rejtették el a gabonát a rekvirálás elől, és hasonlóan meglepő szaktudással adták el drágán az aradiaknak. A háborút Aradon is mindenki unta, kivéve a hadiszállítókat, A poloskás várban és a nem kevésbé poloskás kaszárnyákban még mindig alakítottak menetszázadokat, amelyekből a katonák igyekeztek megszökni, és a Hegyalja kies erdőiben szökevény-különítmények alakultak, amelyeket „Zöld káder"-nek neveztek. Az aradi sajtó változatlanul a győzelemről írt, és az olvasók ugyanúgy nem hitték el, mint a budapesti és bécsi sajtó győzelmi híreit. Pénzzel, ajándékkal, összeköttetéssel felmentéseket meg veszélymentes beosztásokat lehetett szerezni, és a törzstisztek szépen kerestek. Néha asszonyi ölelés helyettesítette a pénzt, ami az ízlések különbözőségét bizonyította.
Az első éjszakán rosszul aludtam, mert testem közel két év alatt annyira hozzászokott a kemény priccsekhez, hogy idegenül hánykolódott a puha ágyban. Szerettem volna civilbe öltözni, de amúgy sem gazdag ruhatáram darabjait öcsém elviselte, mindössze egyetlen, nyakkendőt találtaim. Kopott egyenruhámban, rohamtőrrel oldalamon és szeges talpú hegymászó cipővel lábamon zord külsőt mutattam, és sem a férfiak, sem a: nők nem tisztelték bennem a hőst. Kerestem Schnee Miskát és Ardelean Gyurit, de a szaktársak nem tudták megmondani, mi történt velük. Érdeklődtem hozzátartozóiknál: Miskáról annyi hír érkezett, hogy olasz fogságba került, Gyuri eltűnt az orosz fronton. Sajnáltam szegény fiút.
Egy héttel megérkezésem után testem viszketni kezdett, ujjaim között, hasamon, mellemen és hónom alatt piros pontokat láttam: rühes lettem. Valószínűleg a vonaton; kaptam ezt a népszerű betegséget, amely rendkívül elterjedt a frontokon, hadtápterületen és a mögöttes országrészekben. Jelentkeztem a térparancsnokság orvosánál, aki beutalt a járványkórházba, előbb azonban be kellett szolgáltatnom minden nálam levő kincstári holmit, csupán a ruhámat és a kenyértarisznyámat hagyták meg. A járványkórház a régi honvédhuszár-laktanyában volt, és itt olyan barakkba tettek, ahol csak rühesek laktak. Testünket kénes-kátrányos kenőccsel kentük, és takarékossági szempontból nem kaptunk fehérneműt. Paradicsomi mezítelenségben sétáltunk a barakkban és az udvaron. Az ápolónők meg más női alkalmazottak olyan közömbösen mentek el mellettünk, mintha nem férfiak, hanem tárgyak lettünk volna.
Ez az egészségügyi intézmény, amelyben közel kétezer katonát kezeltek, védett szigetként állott a háború tengerében. A betegek fele egészséges volt, a többinek nem volt semmi baja. Itt helyezkedtek el a lógósok és dekkolók, a protekciósok és szökevények, a szimulánsok és álbetegek. Volt sebészeti osztálya, ahol jelentéktelen, műtéteket végeztek, belgyógyászata, ahol semmit sem végeztek. A kórház járványjellegét a rühes osztály adta, ahol komoly orvosi munka folyt, mert a betegek lelkesen kenték magukat.
Az orvosok és katonai tisztviselők főként pénzzel és ajánló levelekkel szerezték kényelmes állásukat és meg voltak elégedve. A kórház parancsnoka dr. Tincu Ioan orvos százados volt. Jó kedélyű vidéki körorvos, szeretett mulatni, utálta a katonáskodást, és szerelmes volt a főápolónőbe. Ez a foglalkozás annyira lekötötte, hogy nem ért rá hivatalos ügyekkel foglalkozni. A gyógyultakat nem küldöttek vissza mindjárt csapattestükhöz, ezeket rendszerint váratlanul betoppanó ellenőrző orvosi bizottság dobta ki a kórházból.
Megkedveltem ezt a bájos helyet, és kétségbeesetten láttam, hogy a rüh kezd tisztulni testemről. Csökkentettem, a kenőcskúrát, de a rohamos gyógyulási folyamatot nem állíthattam meg.
Franz, miért nem vagy itt, hogy tanácsaiddal segíts rajtam? – gondoltam fájón.
Az osztrák szaktárs helyett a sors dr. Tamasdan Stefan orvost küldte hozzám, aki békében fogorvos volt, ezért, itt a tüdőbeteg osztályt vezette: Ismertem őt, mert medikus korában Klára nővéremnek udvarolt. Amikor meglátott, üdvözölt, de csak három lépés távolságból beszélt véltem, mert bűzlöttem az unguentum sulfuratum wilkinsontól.
– Maga mit keres itt? – kérdezte részvevően.
– Jelentem alássan, megrühesedtem – feleltem előírás szerint, mivel főhadnagyi rangja volt.
– Ha felgyógyult ebből a mocskos betegségből, jelentkezzék nálam, hogy megvizsgáljam a tüdejét. Megértette?'
– Parancsára.
Egy hét után beállítottam a tüdőbeteg osztályra, ahol a fogorvos rám sem nézett, és nyomban megállapította a diagnózist:
– Bal oldali tüdőcsúcshurut. – Kiváló diagnoszta volt, A vizsgálat után érdeklődött nővérem felől, mire készségesen tájékoztattam, hogy férjhez ment és boldog anya.
– Kár, mert én is feleségül vettem volna. – Fájó sóhaj buggyant elő aranyfogai mögül.
Beutalt osztályára, amely két barakkból állott, és amelyben ugyanolyan súlyos betegek feküdtek, mint én. Magyarok, románok, svábok, szerbek, szlovákok voltak, mert Arad városban és megyében ez az öt nemzetiség él. Egyöntetűen elismerték, hogy dr. Tamasdan kiváló tüdőszakorvos, és délutánonként felkeresték városi rendelőjében, hogy vele kezeltessék rossz fogukat.
Egy hónapja szenvedtem már tüdőcsúcshurutban, mialatt hivatalos átirat ment Prágába ezredtörzsemhez, hogy ne aggódjanak értem, mert az aradi járványkórházban kezelnek. Reiner Franznak meg Vizi Miklósnak én írtam, hogy ők se aggódjanak. Hatheti kezelés után újabb megtiszteltetés ért, katonai pályafutásom alatt ezúttal már harmadszor. A kórház gyógyszertára laboránst keresett, és a választás rám esett.
Itt új világ tárult elém. Tetszetős fenyőpolcokon gyógyszeresüvegek, tégelyek és dobozok fogadtak, amelyekből a szokásos patikaszag áradt. Volt kicsiny mérleg is, azonkívül két gyógyszerész, mindkettő önkéntes szakaszvezető. A tulajdonképpeni parancsnok egy gyógyszerész főhadnagy volt, aki az egyik városi gyógyszertárban dolgozott. Hetenkint egyszer-kétszer eljött megnézni, hogy minden rendben van-e, és ilyenkor elvitte az alkoholkészletet, mert szeszben nagy hiány volt Aradon, és magas árat fizettek érte.
Az önkéntesek vidám fiúk voltak; és mivel kevés zsoldot kaptak, ők is városi gyógyszertárakban működtek. Felváltva délelőtt és délután, az egyik mindig a járványkórházban tartózkodott. Munkám kezdetben seprésből, takarításból és üvegmosásból állott, de később felfedezték fejlett szellemi képességeimet, és megtanítottak receptet készíteni. Ez sokkal egyszerűbb és könnyebb volt, mint hittem. Bármit írtak fel az orvosok, mi csak aszpirint, szalicilt, antipirint, hashajtót, bórvizet, édes szirupot meg rühkenőcsöt adtunk, mert más nem volt. A betegek a gyógyszert a WC-be dobták, mert a betegek egészségesek voltak. Az önkéntesek minden hétfőn pontosan felírták, hogy mire van szüksége a járványkórház gyógyszertárának, és a kért orvosságok pontosan meg is érkeztek a várban levő raktárból. Kaptunk morfiumot, kodeint, kinint, ópiumot, jódot, theobromint, étert, kloroformot, brómot, scopolamint meg olyan különlegességeket, amelyek a polgári gyógyszertárakban már régen nem kaphatók, de ezek megérkezésük után nyomban eltűntek. Az egyik önkéntes nőbarát volt, a másik mulatós kedvű, és kevés volt a zsoldjuk. Több ballon tiszta szesz futott be minden héten, de ezt a főhadnagy monopolizálta. A három gyógyszerész között megállapodás volt, és ezt pontosan betartották.
Békés polgári életet éltem. Otthon aludtam, reggel nyolc órakor pontosan megjelentem hivatalomban, délben tizenkét órakor hazamentem ebédelni, három órakor ismét megjelentem a munkahelyemen, és dolgoztam hatig. Hivatalosan a betegállományban szerepeltem mint tüdő-csúcshurutos, akit majd Temesvárra küldenek felülvizsgálatra, de az időpont megállapítása sem dr. Tamasdannak, sem nekem nem volt sürgős.
Munkaidő után héttől kilencig a Függetlenség című napilapnál tevékenykedtem. Cikkeket és riportokat írtam, leközölték és megdöbbentően keveset fizettek. Olyan csodálatos harctéri történeteket agyaltam ki, amelyek elképesztőek voltak, és éppen ezért megjelentek. Beszélgettem egy általam elfogott olasz vezérkari őrnaggyal, aki. elítélően nyilatkozott Cadorna fővezér tudásáról, továbbá III. Viktor Emánuel királyról, és bejósolta, hogy Olaszország elveszti a háborút. Leírtam olyan hajmeresztően kalandos vállalkozásokat, amelyekben soha nem vettem részt, és mint lapunk kiküldött tudósítója, meginterjúvoltam egy sebesültszállító vonat sebesültjeit, akik alig várják, hogy meggyógyuljanak és visszamehessenek a harctérre. A szörnyű hazugságokat nem írtam alá, mert szégyenlős természetű vagyok, kiválasztottam az ábécé első és utolsó betűjét, és akadt két nyájas olvasó, aki levélben érdeklődött, ki az az „A. Z.”, aki azokat az érdekes cikkeket írja... (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)
A mi családunkból Tóth Mihály nagyapám unokaöccse, Bálint János került haza leghamarabb. Fiatal, csinos, szép huszár volt, a keleti fronton sebesült, a keze és – lemhényiesen mondva – a „forcsoka” sérült; felmentették a további katonai szolgálat alól... Hazajöttének igen megörvendtek, főleg Ferencke, mert aztán sokat segített neki, 1917 tavaszán már ő vetette el a gabonát...
...Már mindenki hazatért a család katonaviselt férfiai közül csak Laci [Luka László, másképpen Vasile Luca] hiányzott még.
Szokásává vált az ifjúságnak, hogy kisétáltak az esti vonat érkezéséhez. Ha valakit a berecki vonat vitt el, az is kell visszahozza – tartotta a néphit. Karácsony estéjén történt az alábbi tragikus, balladába illő eset.
Elég messze, a Szent Mihály-hegyi templomban tartották az éjféli misét. Idejében elindultak, hogy még legyen idejük egy-egy pajtásuk szülejének boldog karácsonyt kívánni, vagy egy-két karácsonyi dalt rokonaik ajtaja előtt elénekelni. Többen csoportosan járták a falut, karácsonyi énekekkel. Vencel és Béla korán elment otthonról, bizonyára leányos házakhoz, Ferenckéért a pajtásai jöttek el, elkéreztetve Katicát is a templomba. Édesanyámékat Amália nagyanyám szerre megfürösztötte, ágyba rakta, egy-egy perecet nyomva a kezükbe, amit kalácstésztából madárformára sütött. A házban töltött káposzta és friss kalács illata terjengett. A káposzta szénen, cserépfazékban főtt a kályha szélén. Karácsonyfát nem volt szokás díszíteni, de egy-egy fenyőágat rávetettek a tűzre. Lassan az apróbb gyerekek elszenderedtek, Amália nagyanyám is beült a cseberbe, hogy megfürödjön, mielőtt a család többi tagja az éjféli miséről hazaérkezne. Az volt a szokás, hogy az éjféli miséről hazaérkezőket megterített ünnepi asztal várta, ők pedig farkaséhesen kezdtek falatozni a frissen főtt töltött káposztából. Tulajdonképpen ez az este volt a család legbensőségesebb karácsonya, másik két napon Jánost, Istvánt köszöntöttek, szétszéledtek ilyenkor a fiatalok. Karácsony „szenvedeje" estéjén, amikor megpihenni és megtisztulni alighogy Amália nagyanyám beült a fürdővízbe, Katica kétségbeesett jajgatással kopogott:
– Édesanyám, édesanyám, nyisson ajtót, hazahoztuk Ferenckét, a megsebesült Ferenckét!
– Nem is tudom, hogyan jutottam el a csebertől az ajtóig, nem tudom, hogy magam vagy más adott ruhát reám – emlékezett vissza erre az estére nagyanyám – csak arra emlékszem, hogy a fiamat a fehér abrosszal leterített asztalra fektették, hogy tele volt a ház síró fiatalokkal, hogy valaki befogott a szánba, és Bereckbe mentek orvosért, hogy Mihály vizes ruhát kötött a homlokomra, hogy asszonyok imába kezdtek, hogy a tisztelendő úr mellettem, hogy az orvos tanácstalan, hogy kinn világos van már, hogy fogom a fiam kezét, és egyszer csak megszólal: „Ki lőve meg, ki lőve meg?” Aztán örökre elhallgatott!
Ez a tragikus eset 1919 karácsony estéjén történt. A háborúból hazatért férfiak tulajdonában elég sok fegyver és lőszer maradt. Az átvonuló hadak is hagytak maguk után hadifelszerelést. Karácsony estéjén az akkori bíró, Bardócz János a falu végén, a templomba vezető úton elvette a fiataloktól a rakéta-pisztolyokat. Ferencke sem volt kivétel, neki azonban eszébe jutott, hogy van Bálint Gábor rokonának is, visszatért és elkérte. Bálint Gábor nem volt otthon, de a felesége igen, és gondolkodás nélkül oda is adta, amit kért. Ferencke már 17 éves volt, már nem számított növendék gyermeknek. így felfegyverkezve indultak aztán újból a templom felé. Éppen akkor értek az állomáshoz, amikor a vonat Almás felől érkezett. A fiatalok egy csoportja odaszaladt, köztük Ferencke is, hátha Laci éppen most érkezne! A vonattal senki sem érkezett, Ferencke dühösen a kiinduló vonat után lőtt. „Adsza ide, hadd lőjek én is” – kérte őt a társa. A pisztoly nehéz volt, a fiú nem tudta elég magasra emelni, így elég közelről Ferenckét lőtte tarkón. A lövedék a vastag báránybőrgallér és sapka kiszakított darabjait vitte a kisagyba. Ferencke előrebukott, előbb azt hitték, mókázik, sajnos hamar kiderült, nem megtévesztésből fekszik a földön. Az úton sokan voltak, akik a templomba igyekeztek, akadt, aki szanitéc ismeretekkel rendelkezett. Az állomás épületének ajtaját emelték ki, azon vitték a szülői házhoz. Karácsony első napjának reggelén halt meg. Vargha Ferencke volt az első világháború első lemhényi civil áldozata. Azon a télen a fonóban ismert balladák mintájára Ferencke esetét is énekelni kezdték.
Hallottad-e, Nagylemhényben mi történt
Vargha Ferkét az állomáson meglőtték
A rakéta nem szállott fel az égre
Vargha Ferke holtan rogyott a földre.
Pajtásaim, rólam tanuljatok
A bírónak szavát megfogadjátok
Ha utamból vissza nem tértem volna
Egy leánynak szíve most úgy nem fájna.
A falu vezetői, köztük Mihály nagyapám, nem örvendtek az eset népszerűsítésének. A család gyászolt, de tettest nem keresett, baleset volt! Vidékünk lakossága olyan időket élt át, olyan össznépi bánat nehezedett a lelkekre, hogy az egyéni gyászok eltörpültek.
Amália nagyanyám úgy érezte, mintha a fiát kegyetlen kezek a testéből szakították volna ki. Annyira egymásra voltak utalva a háború éveiben, olyan kis koraérett gazda volt, és olyan öntudatos, miként is követhette el azt az engedetlenséget azzal a rakétapisztollyal... ilyen gondolatok gyötörték, amikor a sors enyhített a bánatán – hazajött Laci! (Sigmond Elíz: Szépapáktól unokákig. Mozaikkockák egy erdélyi család történetéhez. Mentor, Marosvásárhely, 2008)
Nagyon hidegre fordult a tél, és nem volt szén; a rosszul fűtött lakásban hiába tapasztottam fagytól dagadt kezemet a fűtőtestre. Megkezdődött a korlátozások időszaka. A kenyér szürke volt vagy túl fehér. Kakaó helyett reggelente ízetlen leveseket kaptunk. Anyám tojás nélküli rántottat csinált meg margarinos süteményt, amelyben szacharin pótolta a cukrot; fagyasztott húst és lóbifszteket ettünk meg hervadt főzelékeket: csicsókát, céklát, hamis articsókát. A bortakarékosság érdekében Lili néni fügéből erjesztett italt kotyvasztott, undorító fügebort. Az étkezésekből kiveszett a régi vidámság. Éjszaka gyakran üvöltöttek a szirénák; odakint elaludtak az utcai lámpák és fények; sietős lépteket lehetett hallani es a tömbparancsnok ingerült hangját, amint kiabál: Lámpa. Kétszer vagy háromszor anyánk levitt bennünket a pincébe; mivel azonban apám makacsul ágyban maradt, végül ő sem mozdult. A felsőbb emeletek egyes lakói a mi előszobánkban kerestek védelmet; teleraktuk karosszékekkel, s azokban szunyókáltak. Néha az ismerősök, akiket a riadó visszatartott, szokatlan órákig elnyújtottak egy-egy bridzspartit. Élveztem ezt a rendetlenséget, az elsötétített ablakok mögött a város némaságát, majd hirtelen ébredését, ahogy lefújták a riadót. Csak az bosszantott, hogy nagyszüleim, akik Párizs déli peremén laktak, az ötödik emeleten, komolyan vették a vaklármát; lerohantak a pincébe, és másnap reggel el kellett mennünk hozzájuk, megbizonyosodni arról, nem történt-e bajuk.
A „kövér Berta” első lövéseire nagypapa szentül hitte, hogy a németek mindjárt a nyakunkon vannak, s feleségét és leányát elküldte Charité-sur-Loire-ba; ő maga, ha eljön a napja, gyalog menekül Longjumeau-ba. Nagymamát annyira kimerítette férje súlyos rémülete, hogy belebetegedett. Kezelése miatt vissza kellett hozni Párizsba; mivel azonban bombázás esetén nem tudta volna odahagyni ötödikemeleti lakását, hozzánk költözött. Amikor egy ápolónő kíséretében megérkezett, kipirult arca, üres tekintete megrémített: nem tudott beszélni, és nem ismert meg. Ő foglalta el a szobámat, s mi, Louise, a húgom meg én, a szalonban tanyáztunk. (…)
Előfordult, hogy a mama a papával vitatkozott; szidott bennünket, húgomat meg engem, s nyaklevest adott, ha idegei úgy parancsolták. Már nem voltam ötéves. Elmúlt áz idő, amikor szüleim összeveszése megingatta az eget fölöttem – már nem tévesztettem össze a türelmetlenséget az igazságtalansággal. Mégis, ha éjszaka az üveges ajtón, mely az ebédlőt elválasztotta a szalontól, áthallatszott a harag gyűlölködő zsivaja, nehéz szívvel bújtam el takaróm alatt. (…)
„Miért ez a sok szenvedés?” – faggattam magam... Végül is a németek is emberek: ők is véreznek és meghalnak. Miért? Elkezdtem kétségbeesetten imádkozni, hogy ez a borzalom véget érjen. A békét fontosabbnak tartottam, mint a győzelmet. A lépcsőn felfele menve, beszélgettem mamával; azt mondotta, a háború talán hamarosan véget ér: „Ó! – feleltem lelkesen – csak érne már véget! mindegy, hogyan: csak érjen véget!” Mama hirtelen megállt, és kétségbeesetten nézett rám: „Hogy mondhatsz ilyet! Franciaországnak győznie kell!” Elszégyelltem magam, nemcsak azért, mert kimondtam valami borzalmast, de mert egyáltalán elgondoltam. Pedig nehezen tudtam elfogadni, hogy bűnös lehet a gondolat. Lakásunk alatt, szemben a békés Dome-mal, ahol Dardelle úr szokott dominózni, zajos kávéház nyílt, a Rotonde. Kifestett, rövid hajú nők, furcsán öltözött férfiak tértek be oda. „Meszticek és defetisták fészke” – mondotta papa. Kérdeztem tőle, kik azok a defetisták. „Rossz franciák, akik azt hiszik, Franciaország veszíthet” – felelte. Nem értettem. A gondolatok saját tetszésük szerint jönnek-mennek a fejünkben, az ember nem szándékosan hiszi azt, amit hisz. Mindenesetre apám felháborodott hangja, anyám megbotránkozó tekintete arról győztek meg, hogy nem szabad sietve s hangosan kimondani minden nyugtalan szót.
Habozó pacifizmusom nem akadályozott meg abban, hogy büszke legyek szüleim hazafiasságára. A rémhírektől s a „kövér Bertá”-tól riadtan az intézet legtöbb tanulója az iskolaév vége előtt elhagyta Párizst. Egyedül maradtam az osztályban egy nagy, tizenkét éves, ostoba lánnyal; leültünk a hatalmas, üres asztalhoz, szemben Gontran kisasszonnyal, aki főleg velem foglalkozott. Egész különösen élveztem ezeket az órákat, mert ünnepélyesek voltak, mint a nyilvános előadások, s meghittek, mint a magánórák. Egyszer, mikor mamával és a húgommal megérkeztünk a rue Jacobba, az egész épületet üresen találtuk: mindenki lement a pincébe. Ezen a kalandon sokat nevettünk. Bátorságunkkal, lendületünkkel kétségtelenül bebizonyítottuk, hogy kivételes emberek vagyunk. Nagymama jobban lett, hazament. A vakáció alatt és ősszel sokat hallottam két árulóról, akik el akarták adni Franciaországot Németországnak: Malvy és Caillaux. Nem lőtték agyon őket, ahogy illett volna, de túljártak az eszükön.
November 11-én mama ellenőrzése mellett gyakoroltam a zongorán, mikor megszólaltak a fegyverszünet harangjai. Papa újra civilbe öltözött. Mama fivére, alighogy leszerelték, meghalt spanyolnáthában. De én őt nem nagyon ismertem, s amint mama könnyei felszáradtak, a boldogság, legalább számomra, újjászületett... (Simone de Beauvoir: Egy jó házból való úrilány emlékei. Forum Kiadó, Újvidék, 1965)
...Szép csendesen befordultunk 1918-ba. És ekkor jött Katica, és jött az irodalom. A kettő nem egyszerre jött, előbb Katica jelentkezett.
Özvegy Csálicsné, született Dabutovics Katica félig horvát, félig magyar volt. A Vinkovci melletti Andrijesovci-Rokovci helységben született, és műtősnő volt kórházunk sebészetén. Szép volt. Sötét szemében a Balkán hegyeinek feketesége lángolt, arca barna, miként a Marica folyó vize, orra szlávosan széles, mint a Morava völgye, dús haja magas kontyba nyúlt fel, akárcsak az Igman-hegy Boszniában, szája rendes, fogai épek, különös ismertető jelei nem voltak. Termete nem légiesen karcsú, hanem asszonyosan erőteljes, de ereiben szenvedély forrt, és e szenvedéllyel elborított engem. Szerettem Katicát, és Katica is szeretett.
– Szép vagy, Katicám, és imádlak – mondottam neki a műtőben.
– Te is helyes fiú vagy – mondotta nekem a gyógyszertárban.
– Szerelmed perzsel, miként a tűz – így én.
– Jól tudsz beszélni, te betyár – így ő.
A vallomások öleléssel végződtek, és miközben húsos karjainak szorítását éreztem, megállapítottam, hogy e nő erős, és erényét könnyen megvédheti.
– Jaj neked, ha megcsalsz egy másik ápolónővel – szólt ölelés közben komoran.
Biztosítottam, hogy sohasem csalom meg, és szavaimat meggyőződés fűtötte, mert ilyen erős nőt nem ajánlatos megcsalni.
Bútorozott szobát béreltünk a Kossuth utcában, nem messze a kórháztól, és itt találkoztunk. Katica ráchalat meg güvecset főzött szerb módra, és szép magas kenyeret sütött magyar módra. Mindkét módot remekül értette, mert magyar—horvát vegyes házasságból származott. Esténkint karjában aludtam el, és reggel ugyanezekben a karokban ébredtem, azután szolgálati helyünkre mentünk: ő a műtőbe, én a gyógyszertárba. Sokszor kérdezte tőlem a szenvedély perceiben:
– Mondd, örökké fogsz szeretni?
– A sírig foglak szeretni, sőt, amennyiben lehetséges, azon túl is – válaszoltam ilyenkor rajongóan.
– Mind ezt mondjátok... Tomics Milán is ezt mondta és Budoszavlievics Iván is.
– Én nem vagyok se Milán, se Iván, hanem Sándor – nyugtattam meg.
És szerettem azzal a forrósággal, amellyel a huszonnégy éves férfiak szeretik a náluknál négy évvel idősebb nőket.
A szerelem mindig jelentős szerepet játszott mind a hazai, mind a világirodalomban. Költők, írók, színpadi szerzők szerelméből halhatatlan művek születtek. Természetes, hogy Katica megihletett, és kineveztem múzsámnak. Amikor ezt közöltem vele, rosszallóan nézett rám, és kijelentette, hogy neki ilyet ne mondjak, mert ő tisztességes asszony.
– Drágám, a múzsa nem becsületsértés – igyekeztem eloszlatni tévedését.
Ezután rövid előadás keretében kioktattam, hogy a múzsák istennők, a lexikon szerint kilencen vannak, Zeusz és Mnemoszüné nászából származnak és Apolló a mesterük. Melpoméné a tragédia, Thália a vígjáték múzsája, és még nem döntöttem, hogy melyiknek teszem meg, mert válaszúton állok, tragédiát vagy vígjátékot írjak-e.
Előadásomat csökkent érdeklődéssel fogadta, majd annak befejezte után így szólt:
– Sok butaságot tudsz te mondani, menjünk inkább moziba.
Mindazonáltal mégis megtettem múzsámnak, mégpedig a meglevő kilenchez tizediknek, mert regénybe kezdtem, és a regénynek Zeusz elfelejtett múzsát nemzeni. Katica egyelőre névtelenül élt kilenc testvére mellett, de névtelenségének semmi hiányát nem érezte a műtőben.
Regényt írtam. A gyógyszertári csendes órák alatt remekmű készült, és receptek meg hivatalos katonai nyomtatványok hátán halhatatlanságnak szánt sorok születtek. Nem háborús regényt írok, tűztem magam elé programul, az emberek torkig vannak a háborúval. Társadalmi kérdéseket fogok boncolni, és az egészen végigvonul a szerelem, amely tudvalevőén a legnagyobb érzés, azonkívül a Nappal karöltve az élet éltető melegét adja. Természetesen nem hiányozhatik belőle a forradalom sem, bár még nem tudtam, hogy ezt a fontos eseményt hogyan viszem bele a történésbe. Végül úgy döntöttem, hogy ez csak a későbbi fejezetekben bontakozik ki. Ezer oldalra terveztem, és az első tíz oldal három nap alatt elkészült.
Amikor este kis fészkünkben felolvastam múzsámnak, a múzsa elaludt, és mire a végére értem, már zajosan horkolt,
– Katicám, neked írtam ezt, és te elalszol mellette – szóltam szemrehányóan, és szavaimból a művész sértődöttsége csendült ki.
– Ne olvassál, hanem csókolj, Alexander, dragi becare moj – mondotta felébredve. És csókoltam, mert udvarias ember vagyok, és a nők óhaját szívesen teljesítem. (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)
Az 1918. év tavaszán – a Margitszigeten rendezett hadikiállításon – egy, a háború kezdete óta nem látott asszony-ismerősömmel találkoztam s mint aki sírjából feltámadottat lát, kérdi tőlem; hogy én élek-e még? Elmondja, hogy a háború elején az a hír járt rólam, hogy harc közben a Szávába fúltam s ő azóta minden évben halottak napján egy koszorút dobott a Dunába az én emlékemre.
A hadikiállítás munkálatainál a Dunaparton olasz és szerb hadifoglyokat látva, őket anyanyelvükön szólítottam meg s ők a megelégedettség őszinte hangján mondották el, hogy jól keresnek s szabadon élnek...
A hadifogságba jutott legénységünkről naplómban többször megemlékeztem s most még a következő általános adatokról számolhatok be:
A szerb hadifogoly-parancsnokság hivatalos kimutatása szerint a szerb hadifogságba jutott 62,000 ember közül csak mintegy 35,000 ember indult el az albániai nagy útra, mert mintegy 25,000 ember már Szerbiában kiütéses typhus és egyéb fertőző betegségek folytán sírba került.
Albániában elpusztult s részben fogságból szabadult mintegy 6,000 ember. A tengeren való átkeléskor mintegy 5-600 ember vesztette életét.
Asinara szigetén az albániai nélkülözések s a fellépett kolerajárvány annyira leapasztották a szerb hadifogságba jutott legénységünk számát, hogy midőn 1916. év július havában Franciaországba vitték őket, már csak mintegy 17,000 ember volt életben. A francia földről kapott levelezőlapok szerint azonban a foglyok visszavágyódtak az asinarai „pokolba”. A „Grandenation” bánásmódja folytán a foglyok száma állítólag 7,000-re apadt le, úgy hogy szerb hadifogságba jutott legénységünkből csak körülbelül minden tizedik ember maradt életben. A szerb hadifogságnak – minden más fogsággal összehasonlítva – ez a legszomorúbb eredménye. (Szerb hadifogság – Szerbia, Albánia, Itália. 1914-1918. Szöllősy Aladár naplója. Pesti Könyvnyomda RT, Budapest, 1925)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése