...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
 |
| Sirok a hó alatt, 1916. Fotó Fortepan.hu |
Tehát huszonhárommillió lesz az emberveszteség. Két évvel ezelőtt, mint egy akkori feljegyzésünk mutatja – ma már elavult emlék –, még csak hatodfélmillió volt. Tavaly ilyenkor már meghaladta a tizenkettőt, s akkor még csak előestéjén álltunk a legvéresebb offenzíváknak. A múlt év végén már húszmilliót mutatott az embervérmérő, természetesen beleértve a mieinket is, bizonyára ijesztő sokat, amiről jobb most még semmi bizonyosat nem tudni. A szívünk őértük szorul össze először, talán némi önzéssel is, mert náluk nélkül nagyon kevesen maradtunk nemzetnek, mi szegény magyarok, akik mindig méretlenül és kialkuvatlanul hullattuk a vérünket. De lehetetlen a többire is emberi fájdalommal nem gondolni, a minden nemzetbeli szegény katonákra, akik megkérdezetlenül adattak áldozatul egy rettenetes miértnek, amire ma, most még kevésbé tud bárki a világon feleletet adni, mint a vérözön kezdetén.
Huszonhárommillió halott, rokkant, sebesült... Hiszen ez egy nemzet létszáma, mégpedig nem is kis nemzeté. Ha földindulás van Jokohamában, és meghal ezer ember, vagy egy komp felborul, és meghal száz ember, szánakozással és megindulással olvassa a „katasztrófa” hírét az ember. És odaát az államférfiak, finom és előkelő urak, a kultúra csúcsain járók, azt mondják – ma Thomas, a francia muníciós miniszter mondja –, hogy még nem érett meg a helyzet a békére, és nemzeteik vérpezsgőjével poharukban koccintanak a további háborúra. Huszonhárommillió ember – hát lehet nagyobb gonosztevő, mint akinek még ez se elég ok a békekötésre? Megállott szívek és élettelen masszává fagyott agyvelők milliói. Szívek, melyeknek nemcsak melegségük volt szülők, hitvesek, gyerekek számára, hanem fénylésük is minden embertársuk részére. Nemcsak szelíden melengető, drága, szent családi kályhák törtek össze, de napok is égtek korommá, melyek mélyén jövendőnk szunnyadt, új lángelmék gondolatai páráztak el, új nemzedékek vágyát, erejét, lángját eszi meg fű- és fagyökér megéretlenül és felhasználatlanul. Ostobák vagy gazok a háború-fanatikusok vigaszfrázisai, a veszteségek pótolhatatlanok nemcsak az emberek, hanem az Ember számára is.
Hogy mit jelent a huszonhárommilliós szám mint veszteség minden tudomány, művészet, kultúra számára, az sohase derül ki, s ez talán nem is fontos mindenkinek. De ez a szám könnyeket is jelent, forró, keserű, gyilkos könnyeket, milyen óceán lenne azokból! S az mind kicsi volna azoknak a bűnét lemosni, akik ezt a háborút csinálták és nyújtják. [1917] (Móra Ferenc: Hanibál föltámasztása * Ezek az évek * 1914-1933.)
A pályaudvaron legelőbb is az tűnt fel, hogy rémes gebék állanak a kopott vedlett komflisok előtt; alig bírnak megindulni, alig döcögnek valahogy. Kocsi, ló hűen jelképezik az itthoni állapotokat.
Amilyen elnyűtt a kocsi, leromlottak a lovak, olyan az egész Budapest, az egész itthoni élet: lármás, bizonytalan, lekopott róla az úri máz. Az utca kétes ekzisztenciákkal, léhűtő csavargókkal, lógós katonákkal van tele, a lapok politikával, riasztó hírekkel. A bolgárok cserben hagytak, a balkáni front felbomlott. Csehek, horvátok nyíltan hirdetik elszakadási törekvésüket. Az ellenzék nálunk is mind hangosabb. Békekötési hírek szállnak a levegőben. De ilyen viszonyok között milyen békére számíthatunk?!
Október 17. Az országgyűlésen nyíltan beszélnek róla, hogy elveszítettük a háborút!!! Elveszítettük? Hát hol? Hiszen a frontunk most is jól áll, mi katonák megverve sehol sem vagyunk! A balkáni front a Duna-Száva vonalat a bolgárok nélkül is meg tudja tartani? A király az osztrák koronatartományoknak autonómiát adott? Azokban nemzeti tanácsokat alakíttatott? Nálunk is meg lesz az önálló Magyarország, tiszta perszonál unió? Önálló magyar hadsereg?
Örüljünk inkább, vagy mit jelent, hogy elvesztettük a háborút? A nyáron könnyű lefolyású influenzajárvány most igen súlyos lett, egyik leányomnak súlyos influenzás tüdőgyulladása van. Mindenki beteg, és hozzá egyre-másra halnak az influenzás betegek.
November 1. Egy hete kinn vagyok a szőlőmben, de itt kell hagynom a szüretet, mert szabadságom letelik, 7-én a frontra indulok.
November 2. Még se utaztam ma, Tegnap este egy Est újságot kaptam a faluból; abban olvasom, hogy gróf Tisza Istvánt meggyilkolták, Pesten kitört a forradalom! -.. Nemzeti tanács alakult, a lánchídon sortüzek.,. Mindenki figyelmeztet, hogy ne utazzam, mert a vonatokon borzasztó a felfordulás.
November 3. Akármilyen forradalom van is, az én szabadságom lejár, utaznom kell, utazom.
Kocsin mentem az állomásra, A főnök figyelmeztetett, hogy ne utazzam, mert inzultálni fognak a garázdálkodó katonák, leszedik a csillagomat stb. Megyek! Beér a vonat,, tele van, A kocsik tetejét, az ütközőket és a lépcsőket is ellepik a póttesteiktől hazaözönlő katonák. Felszállok egy I, o, kocsiba; az is parasztokkal, katonákkal van tele. Magyarok; volt bennünk annyi tisztesség, hogy egy tizedes szavaira helyet csináltak nekem. Tisztességesen viselkedtek az úton is. Csak a kocsi tetején ordítozóktól hallatszott lövöldözés, belülről keresztül is lőttek egy cselákot, aki a kocsi tetején utazott. Nagykárolyban szedték le s vitték kórházba. Bementem Nagykárolyba. Mindenki arra figyelmeztet, hogy vegyem le a csillagjaimat, mert belém kötnek a garázdálkodók. Nem veszem, de mert úgyis esik az eső, jól felhajtom az esőköpeny galléromat. Károlyban különben már rend van, csak hallom, hogy tegnap s azelőtt a csőcselék fosztogatott. A laktanya kapuján egy tábla hirdeti, hogy ott van a „szociáldemokrata párt titkári hivatala"! A kaszárnya különben üres, kórház volt benne, s mind elszöktek belőle a betegek. Az állomásparancsnokságnál mutatják a kerületi parancsnokság táviratát, hogy a „K" betűs sapkarózsa helyett nemzetiszín szalagot kell hordani. Nemzeti szín és fosztogatás?! Nem is hiszek a táviratnak, míg biztos helyről meg nem tudom.
A lapokban olvasom, hogy megkötötték a fegyverszünetet, vége a háborúnak, a harctéren megszűnt a front. Mindenki tódul haza. aki fogságba nem esett. A kormány megindítja a béketárgyalásokat.
Vége a háborúnak. De így?! Önálló Magyarország – lehet így örülni neki? Fásultan veszem tudomásul a nagy híreket. Nem kell a frontra menni, nincs hová. Éppoly kevéssé lehet örülni neki, mint mikor tavaly az oroszokkal megkötötték a fegyverszünetet. Csak egynek örülök: hogy nem kell Grignóból felmenni Barricatára, az Aveatira! Ez a gondolat kínozott az egész szabadság alatt, hogv megyek fel a fensíkra? Gyalog éppolyan rettenetes, mint a drótkötélen lógó deszkalapon.
Utazom Egerbe. Rendes vonat nincs, de épp az állomáson találtam egy transzport vonatot. Besszarábiából az olasz frontra kellett volna menniök, de a magyar határon megrohanták őket a lazítok. A legénység egy része megszökött, aki még itt van, a pótzászlóaljhoz iparkodik. A tiszti teherkocsiban szénafekhelyek, szalmazsákok vannak, jól fűlő kályha, velük utazom,
November 4. Egész jól aludtam a teherkocsiban, de úgy ébredtem, mint egy rossz álom után. Sajnos hogy a rossz álom igaz! Mintha álomországban járnék, nem értem a helyzetet. Mint valami óriási lumpolás után, testet-lelket zsibbasztó fájdalmas émelygő katzenjammer borítja el az öntudatomat.
Erkörtvélyesen egy személyvonat jött szembe Pest felől. Katonákkal vannak tele a Pullmann kocsik, mint a méhraj sötétlenek nemcsak az ablakokban, hanem a lépcsőkön, ütközőkön és a kocsik tetején, ellepnek minden tenyérnyi helyet az egész vonaton. Teherkocsink ajtajából kikönyökölve nézem őket – megéljeneztek; alighanem az tetszett nekik, hogy ők ülnek az I. osztályban, én a teherkocsiban.
Debrecenben a Pavillon laktanya előtt megáll a vonat. Őszirózsát osztogatnak, adnak nekem is. Egy fegyvermester szalad a laktanyából és puskát, töltényt kér a transzport embereitől; szinte csillog szeméből a forradalom tüze, A pályaudvar előtt még áll a diadalkapu, amely a Tisza István-egyetem alapkőletételekor a királyi párt várta a minap – most az is a forradalomé. Mögüle géppuskázták végig a vonatokon megvadulva hazaözönlő, fosztogató, lövöldöző rablótranszportokat. Plakátokon olvasom, hogy a kormány napi húsz-harminc korona fizetéssel hívja nemzetőrnek az embereket. Épp ennyi hadipótdíjjal az én alezredesi fizetésem is. Ki, honnan fogja fizetni ezt? Ebben a pillanatban tisztán áll előttem, hogy az erkölcsi mellett ez magában a teljes anyagi összeomláshoz is vezet. Beszállok a tiszafüredi vonatba. Egy kadét is felszáll tíz-húsz fegyveressel, Egyekre mennek rendet csinálni, ahol rabolt és gyilkolt a forradalmi láz.
November 5. Egerben vagyok. Famíliám most is reszket, amint beszélik, hogy micsoda lövöldözés, felfordulás volt a városban napokon át.
November 6. Bementem a laktanyába. Üres! Mint mikor a szérűn a pelyvát forgószél kapja fel, úgy fújta szét a forradalom vihara a pótzászlóalj embereit. Két riadó század karhatalomnak ment Füzesabonyba, hogy rendet csináljon az állomáson garázdálkodó szállítmányok között. De útközben megbolondították őket a bujtogatok, megbomlottak, mint mikor a lovat darázs csípi meg. A legocsmányobb disznóságot követték el a tisztjeiken, pedig a legnépszerűbbek voltak kiválasztva parancsnokokul. Aztán otthagytak csapot-papot. részben maguk is beállottak a Füzesabonyban fosztogatók közé, más részük visszajött Egerbe; itt már a többi közt is meg volt alapozva a hangulat, az egész pótzászlóalj nem tudom hány ezer embere laktanyából, kórházakból, üdülőkből, mindenhonnan szertefutott, magával vive fegyverét és töltényeit, hogy lövöldözhessen vele. Csak a pótzászlóalj iroda és a gazdasági hivatal altisztjei maradtak itt, rajtuk kívül egyetlen félbolond ruthén baka, aki – már a háború eleje óta – állandóan sepri a laktanya udvarát; most is seper, A pótraktárból sátorlapokban hordták el a készleteket, a tartalékos tisztek nagy része is szertefutott, A parancsnok, a sepregető bakát nézegetve, mintha fej beütötték volna, félkábultan áll az irodája előtt. Mint akinek mindene odaégett, amit előbb már tönkre vert a jég, A front egy részét, mint tavaly az oroszok, ugyanúgy hagyták ott a csapatok. Rövid processussal oldották meg a leszerelési problémát, amit a barrícatai „Tervezet" olyan gondosan készített volna elő. Ott hagyták az állásokat, mentek amíg vasutat találtak és teleülték a vonatokon még a mozdonyt és a bizonyos helyeket is.
November 11. A szabadságom ma lejárt. Bevonulnom nincs hova. A pótzászlóalj hazamegy Szatmárra, de nem megyek vele; ez a pótzászlóalj, ami így szétzüllött, nem az enyém; nem az, ahol én szolgálni tudok, Igaz ugyan, hogy a 12. ezred dicsőségesen harcolt az utolsó pillanatig (az angol jelentés azt mondja róla, hogy „Sacílénél a honvéd csapatok az utolsóig keményen harcoltak") és most gyalog jön hazafelé. De itthon mi lesz vele? A 16. ezred pedig – helyettem Kösztler a zászlóalj élén – dicsőséggel esett fogságba; vitézül harcolva, dicsőséget szereztek magatartásukkal akkor is, amikor foglyul ejtették őket a minden oldalról körülzáró olasz és angol csapatok. Még örülni se tudok neki, hogy nem voltam köztük, szabadságom révén megmenekültem a fogságbaeséstől, amitől mindig úgy féltem az egész háború alatt, Ennél az itthonlétnél az olasz fogság rosszabb nem lehet.
Szabadságom lejárt, bevonulnom nincs hová; beteget jelentettem, a mai viszonyok közt nem szolgálok tovább. (Összeomlás, a háború vége. In: vitéz Deseő Lajos ny. tábornok harctéri naplója. Turcsány nyomda, Budapest, 1937)
München, október 15. kedd *...Rettenetes olvasni a soviniszta francia és angol sajtó nyilatkozatait. Másrészt nem nagyon érintenek konzervatív újságjaink panaszai. Úgy vagyunk most, mint Oroszország a bolsevikok uralma alatt: minden körülmények között békét akarunk, és a háború folytatásához ránk is szükség volna. A Wilsonnak adott válaszban van némi monumentalitás, diplomáciamentesség, nagyvonalúság, ami imponáló és örömömre szolgál, valami német következetesség ez! Határainkat nem kezdhetik ki! Hacsak nem őrültek - hagyják, hogy éljünk és lélegezzünk. Egyébként ha részterületek veszendőbe mennek is: ami rossz lépésnek bizonyul, azt idővel újabb háború vagy békés út korrigálni fogja...
... A Reuter közli, hogy a német jegyzékre elutasító választ adtak. Utálatos érzés. Wilson állítólag egy jótékony célú hangversenyen, a páholyában vette kézhez a német jegyzéket. Nagyon jó hangulatban volt, és nagyon tetszett neki egy népszerű komikus, aki kifigurázta őt. A nagy professzor azután a Fehér Házban értekezett az államtitkárával. Ismét nagyon borúlátó vagyok. Ezeknek az embereknek a lelkében Németország számára nincs bocsánat. Attól tartok, élethalálharcra kell összefognunk, feltéve, ha a Berliner Tageblatt megengedi. – Rosszul áll a szénánk. Wilson válasza csupa félelmet keltő rosszindulat, és megint végletes megoldásokat ígér. Löhr olvasta be nekünk a telefonba a Bayerische Staatszeitung-ból. Nyugtalanság és félelem. A Hohenzollernek eltávolítása, úgy látszik, békefeltétel és történelmileg eldöntött dolog. Frigyes és Bismarck Németországára – ha most valóban tehetetlen –, úgy látszik, olyan megaláztatás vár, amilyent eddig soha egyetlen országnak és népnek sem kellett elszenvednie.
München, október 16. szerda * Kilenc tájt felkeltem. A szörnyű, reménytelenül rosszindulatú amerikai jegyzék benne van a reggeli lapban. Láthatólag az a legfontosabb, hogy Németországot a császár és a béke közötti választás elé állítsák. Csakhogy ehhez még a teljes megaláztatáshoz és a végső romláshoz vezető lehetetlen követelések sora csatlakozik és fog is csatlakozni véget nem érően. Mi volt Franciaország katasztrófája 71-ben ahhoz képest, ami most vár Németországra? Az ellenséges újságok elragadó, kedves naivitással jelentik ki, hogy a világtörténelemben így még nem kényszerítettek térdre népet, és azt kérdezik: ugyan miért kellene ezt az alkalmat elszalasztani? Németország gyáván viselkedik, mondják. Megvetendő a vereségben, mint ahogy gyűlöletes volt a sikerben. Úgy tűnik még a semlegesek is azt gondolták, hogy vége a háborúnak. Most pedig olyan, mintha még csak ezután kezdődnék el...
Egész nap egy mondásra gondolok, amit a német most majd érezni fog: „Szörnyűséges dolog idegenek kezébe kerülni.”...
...Természetesen feléled a heroizmus. Danzing legyen a lengyeleké, felháborodás és tiltakozó gyűlések a varosban. No de segithet-e még mindez, és a heroizmus nem őrület-e a puszta túlerővel szemben? Nincs sok értelme, hogy Frigyesre hivatkozzunk a háború negyed.k esztendejében. A háború ma egészen más. 1914-ben Franciaország kész volt a kapitulációra. Mindamellett nyugodtabb vagyok, es délután aludtam egy keveset...
...Esti séta. A szabadelvű Münchner Neueste Nachrichten alig burkoltan tárgyalja II. Vilmos lemondását. Egyébként az egész sajtó fel van háborodva Wilson üzenetén, beleértve a Berliner Tageblatt-ot, és a Vorwarts is óva inti ellenségeinket, nehogy túlfeszitsék a húrt. Látható, miként kerekedik felül Wilsonban a diplomata az emberbaráton: „fokozza követeléseit, és köntösében ott a tőr". Látom a győztesek növekvő önteltségét és könnyelműségét, mindinkább örömük telik az erőszakban. Nekem tetszik, hogy az efféle korrupció lelepleződik. – Németország iránti rokonszenv Oroszországban. – Nyugodtabb és derűsebb vagyok.
München, október 18. péntek *...A németség erejét örök időkre megtörik. Német munkások milliói vándorolnak ki Kanadába, ahol szívesen látják őket munkásokként. Danzig lengyel lesz! Poroszország elsatnyul, mert egész tartományokat szakítanak le róla. A régi hatalmasok álma valóban beteljesül : Európa közepén egy teljességgel erőtlen, másoknak dolgozó Németország. De úgy látszik, hogy a németek nagy többségét ez nem izgatja. Különös nép...
München, október 21. hétfő * Hideg napsütéses idő. – Wilson jegyzéke Ausztriához, melyben a csehszlovákok és jugoszlávok szabadsága és önállósága miatt elutasítja a békeajánlatot. Jelentés arról, hogy a Kongresszus egyhangúlag ötmilliárdos hitelt szavazott meg egy ötmillió főnyi hadsereg felszerelésére és fenntartására. Leszerelés, béke, Népszövetség, a hatalom vége. Igen, most azt kívánom, hogy menjenek csak a dolgok azon az úton. amelyik semmi kétséget nem hagy, s okuljon Németország végre ezúttal egyszer s mindenkorra belőle, még ha az ellenség bölcs belátással egy bizonyos időre, sőt, mit ne mondjak, akár egy emberöltőre is elodázza majd, hogy levonja a tanulságot...
...Az esti lapban a német kormány újabb jegyzéke Wilsonhoz, nem tartalmaz ugyan semmi váratlant, de talán némileg mégis zavarba fogja ejteni a Világ Bíráját. Úgy látom, hogy ama tudós egyre inkább bizonyítja doktriner és tudatlan tökfilkó voltát, nem utolsó-, de nem is elsősorban Ausztriához intézett jegyzékével, aminek az lett a következménye, hogy sem a csehek, sem a délszlávok nem hajlandók többé tárgyalni Béccsel; ezzel megadta a kegyelemdöfést az osztrák államnak, noha annak széthullása tulajdonképpen nem érdeke az antantnak, mert Ausztria német részei ennek következtében a „Birodalomhoz" sodródnak. Így persze elérik talán, hogy Ausztria és Oroszország mintájára Németország is széthullik „nemzetiségeire". – Ez akkora humbug, hogy nem vagyok hajlandó lelkileg és szellemileg elkötelezni magam. Remélem, nem fogok elszegényedni – ez az egyetlen kívánságom...
München, október 25. péntek * A Wilson-jegyzék in extenso. Nem valami kedvező... Ebéd után alaposabban elolvastam... Undort és elkeseredést érzek. Rettenetes, ha most azt mondják: „A német állam átalakulása csupán a jövőre nézve biztosíték, most azonban erről a jelenlegi háborúról van szó.” Ha megbékélés születik a közös kínok alapján, és ha az igazságosság jegyében létrejön a népek szövetsége, akkor nem szabad többé szót ejteni erről a háborúról, amelyben vagy mindenki, vagy senki nem hibás, hanem épp ekkor lehet igazán beszélni a jövőről. Az a felfogás, hogy ezért a háborúért mindenekelőtt egyedül Németországnak kell vezekelnie, még a béke és a Népszövetség létrejötte előtt, farizeus képmutatás. Csakis a technika és az emberek túlerejének birtokában engedhetik meg maguknak ellenségeink az ilyesmit, de nem az „Igazságosság” nevében...
München, október 26. szombat * Az ellenséges sajtó undorító, a demokrácia szabadjára eresztett bestiája. Egészen odáig elmegy, hogy a feltételeiben Koblenz megszállását követeli, s a feltételekkel egyelőre csak úgy dobálódzik. Egyébként a francia kormány a fegyverszünetet állítólag Elzász-Lotaringia kiürítésétől is függővé teszi. – A császár és a két hadvezér lemondása mintha küszöbön állna...
München, október 28. hétfő *... A déli lapok jelentik Ausztria kapitulációját, s hogy különbékét akar kötni. „Élethalálharc" – úgy látom – nem kerülhet szóba. Németországnak az ellenség feltételeit, legyenek bármilyen ellenségesek és gyötrelmesek, el kell majd fogadnia. Teljességgel képtelen vagyok felfogni, miféle következményekkel jár ez a közelebbi és távolabbi időben Németország számára. Rohrbach, aki mostanáig imperialista volt, tegnap, a 4 Jahreszeiten nevezetű szállodában fölöttébb derűlátó előadást tartott, amelyben megjósolta, hogy az ifjú nemzedék ragyogó új felemelkedés tanúja lesz. Valójában én sem hiszem, hogy – a vad tombolás ellenére – túlzásokra vetemednek Németországgal szemben. Ez a béke semmi esetre sem a világtörténelem befejezése....
München, október 29. kedd * ...Délután aludtam. Öröm Prágában az osztrák különbéke-ajánlat miatt. Utcai harcok Budapesten. Románia bevonulása Dobrudzsába nyolcvanezer emberrel! A bécsi német követség kijelenti, hogy Németországot a Wilsonhoz intézett jegyzékkel kész tények elé állították. A németek felháborodása Bécsben. Javaslat a Habsburgok trónfosztására. A legeslegmulatságosabb azonban a bolsevikok jegyzéke Wilsonhoz, amelyben dühödt iróniával felszólítják, vitesse el Oroszországból az idegen csapatokat, és a szövetséges csehszlovák csapatoknak tiltsa meg a fosztogatást és gyújtogatást (kapcsolódva Wilson Németországgal szemben támasztott követeléseihez). Szívderítő, ahogy azoknak a nyomorult farizeusoknak legalább az egyik oldalról frissen és szabadon, teljességgel diplomáciamentesen gúnyosan a képükbe vigyorognak. […] (Thomas Mann: Naplók I. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988)
Plágium. Wilsonról kiderült, hogy plagizált. Kiderült, hogy tavalyi békeszózatát nem az ő békéért sóvárgó agya szülte, hanem Don Pedro, volt brazíliai császár szövegezte Lincoln Ábrahámhoz. Ezernyolczszázhatvannégyben. A nagy békebarát csak a Fehér Ház irattárában böngészgetett, nem a tollszára végét rágta s készen vitte el világot bejárt szövegét. Wilson nemcsak csalt, hanem lopott is. Idegen tollakkal ékeskedett, ami egymaga elég volna arra, hogy a legutolsó önképzőkör is kitessékelje tagjai sorából. Úgy sejtjük azonban, hogy ez az orzás csak jobban megerősítette az álnok elnököt pozicziójában. Az angolok sohasem kisérték nagy rokonszenvvel műfáradozásait. Féltek, hátha valamelyes visszhangja támad. Most legalább be van bizonyítva, hogy a békét nem Wilson akarta. Hanem Don Pedro, ezernyolczszázhatvannégyben. (A Hét, szerkeszti Kiss József. 1918, január 6.)
Buza. Amerika elhatározta magát. Az entente-lapok a nagy boldogság hangján harsogják, hogy Amerika búzát küld a tengerentúlról. Katonaság helyett. Egyelőre. Amerika igen nélkülözhetetlen szövetséges. Mindig küld valamit. Municziót már annyit küldött, hogy szinte beleroskad az érte kapott milliókba. Küldött gyapotot, foszfort, kábelsürgönyt, békeszózatot, harczi plakátot, Lusitaniát, Wilson-fényképeket, fehér-házbeli fekete határozatokat, bakancsot, csákót, uniformist, gombot, gombolót, zsinórt és czipőpasztát. Csak embert nem. Kérünk katonát, kábelezték most is Angliából. Buza feladva, jött vissza a hirtelen válasz. Nem is csoda, annyi mértföld fekszik a két part között, hogy könnyen félreérthetik egymást. Ha majd búzát kérnek, bort fognak küldeni. Katonát legfeljebb akkor, ha a bor és buza társaságába a békesség is beáll harmadiknak. (A Hét, szerkeszti Kiss József. 1918, január 27.)
Befejezése következik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése