...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
 |
| IV. Károly Isonzónál |
– Önökön van, a sor, hogy az ententenál szerzett nagyobb szimpátiájukkal mindent megtegyenek a magyar ügy megmentése érdekében.
Ezzel bejelentette a maga további tehetetlenségét, eddigi háborús politikája teljes csődjét s formálisan felszólította Károlyiékat, hogy vegyék át az ország vezetését. Még tovább is ment. A munkapártot – immár második pártját – feloszlatta, s híveinek azt ajánlotta, hogy tömörüljenek most már Károlyi Mihály politikája köré, mert ez az egyetlen mentség az ország számára. Egyúttal azt is bejelentette, hogy ő maga pedig visszavonul a politikától.
Milyen irtózatos lehetett ennek a hatalmas embernek a lelkében az összeomlás! Aki évtizedieken keresztül késhegyig menő harcot tudott folytatni a hatalomért Andrássy Gyulával, – most egy könnyed mozdulattal lemond a hatalomról, le a politikáról, csak hagyják pihenni, nyugodni. Nagyon fáradt lehetett...
Összeroskadt az óriás, aki a vállán hordotta egy egész ország jövőjéért való felelősséget. – Összeroskadt, mert nem bírta tovább az irtózatos terhet, és – igen – vele együtt roskadt az ország is, amelyet sohasem lett volna szabad a Tisza István személyes politikájával annyira azonosítani. (Dr. Supka Géza: A nagy dráma. Klein, Ludvig és Szelényi Könyvnyomda Rt, Miskolc, 1924)
Száraz tényeket fogok naptárszerűen felsorolni, mert szentül hiszem, hogy azok magyarázatra nem szorulnak.
[1918] November 6. szerda, Oranova, Cattaró mellett. Ma – két nappal a fegyverszüneti szerződésben meghatározott nap előtt – a Lovcennél átléptük a régi monarchia határát és verőfényes, ökörnyálas őszi időben leereszkedtünk az öbölbe. A határ átlépése után – mintegy varázslatra – megváltozott minden. Mámoros öröm sugárzott az arcokról; lövöldöztek mindenfelől, durrogtak a mozsarak, robbantak a kézigránátok, lobogódíszben a falvak. A nép, a dédelgetett délszlávok, ünnepelték a „Habsburg-monarchia” elmúlását. Csodálkoztam és kérdeztem önmagamtól, hogy hát honnan szerezhették be az újszülött állam lakói a lengedező lobogókat; honnan? Csehország gyáraiból. Azok „mindent gondosan előkészítettek.” Dandárom dalolva, példás rendben, feszes tartással vonult be az ünneplő városba. A lakosok sorfalat álltak, gúnyosan röhögtek; mintha azt akarták volna mondani: „Hiszékeny, bamba magyarok; évszázados elnyomóitok már a fűbe haraptak, ujjongjatok velünk, felszabadult népekkel”.
Biz' Isten! nem örültem, mert – jóllehet családi tradícióimnál fogva sohasem voltam „labanc" – mégis éreztem, hogy ha az az épület, az a viskó, amelyben mi, magyarok az osztrák sógorral évszázadokon át „vadházasságban" éltünk, összedől, romjai alá temetheti Szent István koronáját. Sietve vonultam át és délután két órakor Oranovában tábort ütöttem. Rongyos fészek; kihalt; a férfiak Amerikában vannak. Estefelé már megindult a népek vándorlása az új államok felé. Kis csoportok vonultak át a falun. Zelenika felé siettek. Hazafias szláv dalokat dünnyögtek. Vadonatúj ruhájukat „Petár” és „Massaryk”-kokárdák s nemzeti színű pántlikák díszítették; fegyverük már nem volt. A régi monarchia területére való beérkezés után tehát megindult a hadsereg felbomlása. Egy jugoszláv csendőrőrmester is jelentkezett nálam és kért karhatalmat, mert csendőrei elszéledtek és ő a fosztogató komitácsikat különben nem tudja megfékezni. A kérelmet elutasítottam, mire ő a hadosztályparancsnoksághoz fordult. Természetesen helyt adtak a kérelemnek és elrendelték. Ismét megtagadtam, kijelentettem, hogy én ezentúl csak a dandárom közvetlen biztonságáról fogok gondoskodni, az új állam területén idegen vagyok, semmi közöm a belrendjükhöz és ezen új államért egyetlen magyar katonát se fogok feláldozni...
November 7., Orahova. A vándorlás Zelenika felé mindinkább nagyobb mérveket öltött; sokan közülük már nem is tisztelegnek; tisztet köztük nem láttam. Igen szomorú kép! Úgy látszik, hogy ez a fegyelmetlen társaság már tiszteinek sem engedelmeskedik. Katonáim nem sokat törődtek velük, rájuk sem néztek. Egész nap sütöttek és főztek, halásztak; nem panaszkodom rájuk. Cattaróban bevásárlásokat eszközölt tisztjeim azt a hírt hozták, hogy „az új Jugoszlávia a hadsereg feloszlatását követeli, azt le fogja fegyverezni”; az albániai sereg feloszlik „nemzetiségek” szerint, a magyar csapatok és minden magyar alakulat hozzám csatlakozik.
November 8., Orahova. A bomlás tovább tart. Csodálatos, hogy „mennyi szláv katona volt a hadseregben”. Mind jó húsban vannak; alighanem gránátmentes helyeken lebzseltek. Délután megjött a parancs, hogy a hadsereg nemzetiségek szerint feloszlik; én gyűjtsem a magyarokat és kiegészítőterületek szerint csoportosítsam őket; azután előreláthatólag vasúton haza fogok szállítatni.
November 9., Orahova. Holnap Risanóba menetel a dandár és ott gyűjti a magyarországiakat. Ma Cattaróba bevonult egy szerb ezred és sok komitácsi. A lakosság bandériummal és zenével fogadta; a várost fellobogózták, Zelenikában a matrózok ma letették a jugoszláv hűségesküt; a rend ott teljesen felbomlott, őrületes tolongás a vasúti állomáson. Mindenki siet haza és nem engedelmeskedik; a tolongók között magyar alig van; legfeljebb olyanok, akik Zelenikán voltak beosztva.
Otthonról nagyon zavaros híreket hallottam; beszélték, hogy „a királyt is megölték”; mások azt mondták: „elmenekült Svájcba”; .,a jugoszlávok a magyar határt teljesen lezárták”...
November 10., Vitoglav, Risano mellett. Délelőtt fél kilenckor vonultam át Risanón. Csinos kis fészek. Ugyanazon kép, mint Cattaróban. A fellobogózott városka lakossága egészen kótyagos. Reánk komoran, mogorván néztek. Az állomásparancsnok „öreg Grenzer ezredes”, tehetetlen; meséli, hogy a nép mindenfelé fosztogat, a jugoszláv katonaság, a régi „k. und k.” vagy „k. k.” Landwehr-legénység sem akar katonáskodni, menekülnek, minden felszerelést elárusítanak, a puskáikat eldobálják s csak a hátizsákot tartják meg; az erődítések ágyúi őrizetlenül állnak, a gyönyörű „ledenicei” villamos sütöde romokban hever, a kórházakat már teljesen kifosztották, teljes forradalmi hangulat mindenütt”...
Ismét izgató híreket hallok. „A király Gödöllőn fogoly, két kormány verseng otthon a hatalomért...”
A cseh, lengyel, bosnyák tisztek már nemzetiszínű kokárdákat viselnek, a sapkarózsákat már letépték, csak nálunk magyaroknál uralkodik méltóságteljes nyugalom, rend és fegyelem. És ez a hitvány, áruló népség századokon át „rebellisnek" nevezett bennünket...
Hatalmas gőzös evezett be a kikötőbe tele magyar liszttel; persze! ha magyarországi terményekről van szó, akkor azt mondják: „ide vele”, ilyenkor „szeretnek” bennünket...
November 11., Vitoglav. Hallom, hogy „a hadsereg vezérsége a hadifelszerelést nyugta ellenében a jugoszlávoknak át akarja adni”, tehát „önmaga fegyverzi le a sereget”. Az indokokat ugyan nem ismerem, de benyomásom az, hogy „a lefegyverzést az új jugoszláv állam követeli”, mert különben nem engedik haza a csapatokat. (...)
Legyőzött az elvekhez, a becsülethez való görcsös ragaszkodás: „a hűség az utolsó vér cseppig, a kitartás az utolsó falat kenyérig.” Antik jellemvonás, felséges elv, de gyakorlatilag csak elvétve hasznos. Az egyén elbukhat „hűségből”, ez az ő magánügye; ha elvei miatt elpusztul, a világ kereke mégis szabályosan fog tovább forogni; volt és nincs. De népek és nemzetek elvhűségért el nem pusztulhatnak és vezetőiknek – még akkor is, ha királyok – szent kötelességük „sutbadobni” az elveket, sőt a hűséget is a gondjaikra bízott nép jövendőjének biztosításáért...
Az otthon dúló forradalmat helytelenítem, mert a forradalom még akkor is rombol, ha épít... A régi monarchia szétesett, nem sajnálom, mert főellenségünk évszázadok óta Ausztria volt. Önállóságunk most érett gyümölcsként pottyant az ölünkbe, miért akkor a forradalom?...
November 12., Vitoglav. A legénység már nagyon türelmetlen. Izgatják a hazai hírek. A bács-bánátiak és az erdélyiek a szerb és az oláh betöréstől félnek. Nem csodálkozom! Hiszen a monarchia más népeinek „hazavándorlása” már hat napja tart, körülöttünk mindenki nemzetének feltámadását ünnepli, a példa pedig ragadós; és hozzá még. az ellátás állandóan rosszabbodik. A nyomorultak alomszalma és fedél nélkül tanyáznak a Karszt szikláin, veri őket az eső, tagjaikat megdermeszti a jéghideg bóra; az én szállásom sem különb, egy babérlevélraktárban tanyázok tisztjeimmel, mindenütt besüvít a bóra, de legalább fedél alatt vagyok.
Zászlóaljaim egész nap leltározzák a hadianyagot, előkészítik az átadáshoz, amely már holnap kezdődik a tüzérségnél; egyedül a kenyér- és hátizsák marad meg náluk, mi pedig megtartjuk kardjainkat, forgópisztolyainkat, látcsöveinket és magánpoggyászunkat...
Csodálatos vég! de igazságos. Isten kezét látom benne. A kiegyezés után megszervezték a közös hadsereget. A népeket egy oly keretbe préselték bele, amely „megölt minden nemzeti gondolatot”, melyet csak a „hadúr” személye ragasztott össze, ő pedig elvileg a „császár és király” felett állott. A tisztikart pedig összekeverték; és miért? Mert hitték és remélték, hogy ezáltal elveszti „nemzeti öntudatát”, elfelejti anyanyelvét és még a saját fajtája ellen is harcol, ha a „hadúr” úgy alkarja. Sajnos, sokszor megtörtént és most, amidőn elbukott a pásztor, elszéledt a nyáj is, – feloszlott „nemzetiségi falkákra”. Éppen azoknak kellett feloszlatni, akik a nyugalmas békeévekben az önálló magyar hadseregnek és a honvédségnek legnagyobb ellenségei voltak és minden magyar megmozdulást „rebelliónak”, „forradalmi láznak” minősítettek...
November 13., Vitoglav. Tüzéreink már átadtak mindent a szerbeknek. Simán ment minden. A szerbek a jegyzőkönyvekben elismerték az átvételt. Darabonként vették át a hadiportékát; a becslési árt pedig a jegyzőkönyvekbe bejegyezték. Nevetséges árakat írtak be! – egy ló 250 korona, egy muli 50 – 100 korona. Rövid ideig szemléltem ezt a rablást, ezt a „risanói Világost”. Az ágyúk őrizetlenek, a jugoszláv kölykök a műszerekkel játszanak; a lovak a kerítéshez kötözve abrak, ápolás nélkül; százszámra fognak elpusztulni. Sosem hittem, hogy még ily szégyent is meg fogok élni. (...)
A risanói katonai pékek kijelentették, hogy a magyarok számára „nem sütnek"; sebaj – majd sütünk magunk, nem szorulunk rájuk.
November 14—15., Vitoglav. Gyalogságom befejezte a hadifelszerelés átadását. Persze, egy garast sem fizettek a csujesek. Vad híreket terjesztenek... A kolozsvári és bánáti legénység zúgolódik és haza. akar menni, azt hiszik, hogy én tartom őket vissza. Nyomorultak! Inkább ma, mint holnap hagynám itt ezt a nyomorult országot. Beszéltem velük. Látszólag megnyugodtak, de azért hétszázan mégis Zelenikába szöktek. Szerencsétlenek! Alig jutnak ép bőrrel haza... (Vitéz Sréter István nyug. honv. miniszter: Összeomlás az albán arcvonalon – eredeti magánfeljegyzései alapján. Budapest, 1924, Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság)
Pápa, 1921. november 6. * Az állomás már a kora délutáni órákban elkészült parádésruhájával. A frontját zászlók, zöld lombokból font girlandok díszítik, a harmadosztályú váróteremben hármas asztalsor várja a vendégeket. Magyar ruhás pápai szépek készen állnak arra, hogy ezerfajta jóval kiszolgálják az orosz pokolban éhhalálig megkoplaltatott magyar fiukat. A győri katonabanda is itt van teljes számmal és a perronon izgatottan várakozó sokadalom. Mindenki a forgalmi irodában kopogó távírógépek jeladását lesi. „Mikor jönnek?” A túszok vonatja azonban késik. Minden újabb hír lerontja az előző reménységet. „Csak hat órakor lesznek itt!” – „Csak kilenckor!” – „Csak tizenegykor!”
Szürke őszi felhők alatt lassan sűrűsödik az alkonyat. A várakozó állomásra ráborul az éjszaka.
Állomással szemben egy kis korcsma különös eleven életre pezsdül. A kármentős ivóban, meztelen megbarnult asztalok körül a rendes, mindennapi publikum: vasúti hordárok, altisztek, munkások. A fehér abrosszal terített, belső szobában azonban egészen idegen népség. Sok, sok asszony. Magyar nagyasszonyok, akik a szívükről elszakítod szibériai hómezőkön meghurcolt, tetves orosz börtönökben meggyötört drága fiaikat várják. Összetologatott, hosszú asztal körül táboroznak. Anyák a környékről, anyák a fővárosból, anyák az ország messzi túlsó végéből, köztük egy szomszédos vármegye főispánjának a felesége. Tegnap még azt sem tudták egymásról, hogy léteznek. Ma már mind ismerősök, barátnők, egy testvérek. A füstös korcsma szoba borgőzös levegőjében mindannyian újra élednek, visszafiatalodnak. Az arcuk, amelyet fakóra mosott a tömérdek könny, kisimult és rózsásra pirosodik, a szemük kihamvadt parazsa újra gyullad. Fiaikra várakozó anyák arca visszaálmodja a régi múltba vesző fiatal lányságot. Alig nyúlják meg az eléjük tett ételt, csipös ízű új borban csak épp, hogy megnedvesítik az ajkukat. Boldog, üdvözült mosollyal halk hangon suttognak. Amint így csoportosan együtt ülnek, olyanok, mint a közös galyon összebújó, megtépázott tollú furcsa madarak. Torzonborz szakállas civil úr, akinek a halántékán már erősen őszül a haj a petrogradi és moszkvai börtönök borzalmairól beszél. Volt hadifogoly. Az anyák kerekre nyitott, irtózó szemmel hallgatják. Apák izgalmukat férfiasan rejtegetve, idegesen rágják a szivarjukat s gyors egymásután rendelik a két deci borokat. Egyenruhás tisztek a volt bajtársakat emlegetik. Egy fiatalember olyan rajongással beszél az öccséről, mintha szerelmes lány volna. „Feleséget hoz magával. Tatjánának hívják. A kedvenc nővére meghalt. Hogyan mondjam meg neki?” Egy após áradozva dicséri a vejét, akit a szalmaözvegy asszonyka hét esztendeje úgy gyászol, mintha halott volna. Százszor elismétli: „Jobban szeretem, mint a tulajdon édes fiamat!” Feleségek, fiatal asszonyok, akiknek a szeme szögletére korai ráncok finom pókhálója vet árnyékot, egyszer halotthalványak lesznek, azután bíborvörösre pirosodnak; mély, várakozó hallgatásba elmerülve szívük dobogásán számolják a lassan múló' másodperceket.
Közben hírnökök jönnek az állomásról. Tíz óráig semmi bizonyosság. Tíz órakor ezt jelentik: „A vonat csak most érkezett Eszterházára!” Elkomorodnak az arcok: „Reggel is lesz, amire megérkeznek! Tizenegy órakor kellemesebb jelenteni valója van a hírnöknek: „Most indultak el Csornáról!” Másfél óra múlva itt lesznek!” A kocsma lassan kiürül. Legnyugtalanabbak azok, akik semmiféle távirati értesítést nem kaptak s azt sem tudják, megjön-e ezzel a vonattal az, akire várakoznak. Éjfélkor nyüzsgő élet az ívlámpák fényében ragyogó állomáson. A pápaiak nem sokat alusznak ezen éjszakán.
Egy órakor a vöröskeresztes vonat besiklik az állomásra. A zenekar a Rákóczit játssza. A várakozó tömeg éljenez. Az érkező foglyok a kocsik lépcsőin állva sapkájukat lengetik és visszaéljeneznek.
Az anyák, az apák, a feleségek, a testvérek tekintete nyugtalanul ugrál egyik emberfüzérről a másikra. Vajjon itt van-e? Hol van? Ki tudja, mennyire megváltozott? Vájjon melyik a sok sápadtan világító arc közül?
A vonat megáll. A foglyok leugrálnak és a sínek között csoportosulnak. Egyszerre vastag gyűrűvel veszik körül őket a várakozók. Mindenki rohanna annak a karjai közé, akit keres. De a zenekar a himnuszt játssza. A kalapok lerepülnek, mindenki megkövül. Mellettem egy hazaérkezett tiszt arcán végig folyik a könny. Nem mozdul. Le sem törli a sűrű egymásután gördülő cseppeket.
Himnusz után szónoklatok, hivatalos üdvözlések.
Amíg a beszédek tartanak, a hadifogoly-gyűrű külső szélén halk suttogás, óvatos, hullámzó mozgolódás. Apák, anyák, feleségek és egyéb hozzátartozók nem érnek arra rá, hogy a szép szavakat figyeljék. Neveket súgnak a legelső hadifogoly fülébe. Az elhangzó válasz most úgy hangzik, mint egy ítélet:
„Velünk jött! Ott lesz valahol a túlsó oldalon!” Azután a szomorú döntés: „Nem jött velünk, talán a következő transzporttal!” Az éjféli pályaudvar villanyfényében száz ember lelkendező öröme, másik száz fájó csalódása. Az a fiatal ember, aki az öccsét keresi, elcsukló zokogással ölel magához egy vékonypénzű, borotvált fiút. Mellettük egy kis figurájú, fekete prémsapkás asszonyka tágranyitott szemmel nézi őket s ügyetlen mozdulattal nyújtja oda a sógor csókjának a homlokát...
Azután megint figyelő állásba merevedik, mindenki: egy visszatérő túsz üdvözli a hazai földet.
Szürke katonaköpenyege nyitva, orosz mezők szelétől kicserzett barna-vörös arcán gyér szakáll, fedetlen fején hosszú, ritkuló szürkés haj. És a hangja a visszafojtott zokogástól elcsuklik, amikor harsogó kétségbeeséssel kitör a szó belőle:
– Új Mohács pusztított ezen a vidéken! Vége a régi dicsőségnek! Új könnytől, új vértől nedves ez a rög, amelyen a visszatérők nagy áhítatával állunk! Magyar testvéreim! A megkínzott, megcsúfolt magyar haza visszatérő hű fiai nevében csak egy óhajtást hozok: legyünk egyek az új Mohács forró tüzében! Jaj annak, aki nem érti meg az új időt! Jaj annak, aki még most is pártharcot teremt, amikor minden hiéna a testvérharcot lesi! Jaj annak, aki még most is többre értékeli a cifra szavakat, mint a tetteket! Mi a rabságból dolgozni jöttünk haza. Dolgozni fogunk, hiszen Magyarországnak ma erre van szüksége. Ez a nemzedék fölemeli, vagy sírba teszi Magyarországot. Hadd lássa a világ, hogy a Duna-Tisza közén nem temetni akarnak, hanem föltámadni!
Amíg ezt elmondja, hangja néha másodpercekre megcsuklik. A magyar levegőtől megittasodott hadifogoly lelkéből forró elragadtatás, mélységes elkeseredés és vakmerő dac robbantja ki a forró, tüzes szavakat. Az életnek, a családnak, a hazának visszaadott túszod könnybelábadó szemmel hallgatják. Orosz földről Magyarországra átültetett, furcsán vágott szemű idegen asszonyok az egészből semmit sem értenek, síró férfiak között azonban nekik is könny szökik a szemükbe s szorosabban simulnak a férjeikhez. És a pillanat megható szépsége megkapja a fogadó közönséget is. Van, aki harsogó zajjal fújja az orrát. Van, aki lopva törölgeti a szemét. Van, aki hangosan zokog. A Krestyi, az Andronyevszky, a Butyerszki néven szomorú hirhedtségre jutott orosz börtönökből hazavergődött, vörös akasztófa alól menekült magyarok becsületes, lázongó hitével mernek-e szembenézni az itthoni hitetlenek? Dolgozó akaratuk előtt nem pirulnak el az itthoni naplopók, komoly munka nélkül gazdagodók? És nekik, akik új Mohács tüzében minden magyarok egybeforradását hirdetik, hogyan adnak számot a „cifra szavak” szélhámosai, a gyűlöletgyújtogatók, a magyart magyartól elválasztó pártmarakodások korcsma-hősei?
A beszédnek vége. Néhány másodpercnyi halotti csönd a pályaudvaron. Az embereknek először magukhoz kell térni a meghatódottságtól. Csak azután tör ki a tomboló, harsogó éljenzés.
A hátam mögött mély sóhaj, suttogó hangok. Tatjána újra vászonfehéren, megcsukló térdekkel tántorog. Két túsz-társa fogja föl az ingadozó testet, amelyik csak nehezen találja meg újra az egyensúlyát. Most tudta meg, hogy a kedvenc nővérét sohasem látja többé. A bátyja átöleli és mintha törékeny tárgyhoz nyúlna, olyan gyöngéden a hátát veregeti.
Tatjána – talán még nem is tudja miről van szó – macskamozdulat sima puhaságával szorítja fejét a férfi fejéhez és átlátszó, vékony fehér kezével az arcát simogatja...
A harmadosztályú váróteremben fölállított asztalok három turnusban vendégelik meg a hazaérkezőket. Magyar ruhás pápai szépek két keze tele. Leves, vagdalt sült, pörkölt, sütemény – ez az éjjeli vacsora gerince. Ezt a menüt azonban egyéb közbeiktatott-finomságok tarkázzák. Aki túl van rajta, jó fajta szivart füstöl a perronon. A vejét kereső após ragyogó arccal karonfogvást sétál egy tagbaszakadt, hatalmas, bőrkabátos férfival. Illatos szivarok füstjében ragyognak az arcok, magyaros vendégszeretettől fölmelegednek azok a szívek, amelyeket eddig idegenben fojtogatott a könyörtelen, vérszomjas hidegség. Az összetartozó párok belsöséges, halk beszédbe mélyednek. Egy oszlopnak támaszkodva három túsz szívja mélységes gyönyörűséggel a szivarját:
– Hét éve most ettem először malacpecsenyét! – mondja az egyik.
– Hét éve most ettem először háznál készült süteményt! – feleli rá a másik.
A harmadik nem szól semmit, csak a szivarja kéklő füstjét nézi. És önfeledt boldogsággal mosolyog.
Már a harmadik turnus is elkészül a vacsorával. Cigány tüzes nótákat játszik, egy hang kitörő jókedvvel belerikoltgat.
– Nagyon itthon érzi már magát a koma! – jegyzi meg mellettem az egyik túsz.
Kihordozzák az asztalokat. Benn a teremben a cigány csárdást húz. És a párok táncra perdülnek. Borgőzös, pörköltszagú, sűrű füstös levegőben a falakhoz szoruló tömeg közepén kis térség támad,
pápai szépek és megváltott magyar rabok dobogva keringnek, fordulnak, a hajba fonott nemzetiszínű szalagok a levegőbe lendülnek.
Hajnali négy óra. A vonat csak reggel nyolckor indul a csóti leszerelő rabárba tovább. Ez a bál eltart odáig...
*
Állomáson túl a kis korcsma képe nagyon megváltozott. Annál az asztalnál, amelyik mellett a csendesen beszélgető, nyugtalan szívű anyák várakoztak, most hangos társaság mulat. Asszonyok is vannak közöttük: anyák és feleségek. Az arcukról azonban most már eltűnt minden gond és minden nyugtalanság: anyák keze, hitvesek keze a régen siratott kedves kezét szorongatja. Két szál cigány nagy buzgalommal tépi a húrt, a kis szoba ablakai megremegnek, amint egy bariton férfihang a nótát harsogja:
– Recece! Nem vagyok én kapitány!
Megnézem. Barna-piros, pörgekalapos civil úriember. Nem hadifogoly, vidéki földbirtokos lehet, aki visszakapott valakit, azért duhajkodja ki a széles jókedvét. A hadifoglyok nem hangosak, nem duhajkodnak. Lassan, fokozatosan szoknak bele az új világba, mindegyiknek az arcán csendes, igazi, mély boldogsággal átitatott mosoly...
A mi asztalunknál somlai bor mellett csendes halk beszéd. Tatjána asszony ül az asztalfőn. A visszatért túsz, a Tatjána ura, viszi a szót, élénken, jókedvűen mesél a maga mögött hagyott kalandos világról. A könnyező halottsiratáson már túl van.
Azoknál, akik elevenen voltak eltemetve és most érkeztek vissza az életbe, szomorú emlékeken hamarosan úr lesz az ellenállhatatlan erővel föltörő életöröm.
Tatjána asszony sápadt, álmatlanságtól gyűrött arccal elszigetelt magányosságban ül közöttük. Közösen megértett nyelven nem tudunk szólni hozzá: nem beszél máskép, csak oroszul. Fájóan kérdező tekinteteket vet az ura felé, aki egyszerre bekapcsolódott egy neki ismeretlen és újszerű világba. A körülötte tomboló vigasság is idegen, talán ijesztő is a számára. Egy-egy hangosabb kurjantásra összerezzen, fázósan összehúzza magán a kabátot, szemében az eltévedt galamb nyugtalan rémülete...
És a kis szoba ablakai újra meg újra megrezegnek a baritonhang nótájától:
– Recece! Nem járok én paripán! (Benda Jenő: Paristól Genováig. Egy újságiró naplójából. Légrády testvérek kiadása, Budapest)
…Kolozsvárról nem kellett messzire menni, talán ha négy órát vonattal, hogy a Déli-Kárpátok szorosain lábával érinthesse az ember a sírokat, amelyek ott, az első világháborúban is már a katonák ezreit elnyelték.
Tömös, Gyimes, Tölgyes környékén csak le kellett jegyeznem a közös fejfákról a neveket, hogy égbekiáltóan kitűnjék: hogyan dobálta összevissza már akkor is a maga céljaiért, „Drang nach Osten”-mániájáért a Ruhr-vidéki gyáripar, a német hadvezetőség, közelebbről Mackensen tábornok, a szomszéd országok egyszerű, hiszékeny lakosait.
Az első sírban, amelyet megpillantottam, feküdtek: Barta Sándor káplár, Mátyás Benő, Apjok Ferenc, Ottó Schonecken. Elestek ugyanegy napon, 1917. szeptember 29-ikén.
Egy másik sírban: Brateanu Simon (román, harcolt a románok ellen), Chomitzkij Dimitrij (lengyel), P. Risbir Jankó (szerb), Balázs István (székely). Haláluk időpontja nincs feltüntetve.
Négyes sírban nyugszik: Luca Dimdoru, Oborszán Sándor, Árpád Béni, Pandurov Iván. Ez utóbbi talán bolgár lehetett. Küzdöttek hasonló szegénylegények ellen.
Újabb közös sír: Sveskov Savu honvéd, F. Steingraber (szász), Jesto Peic (szlovén), Wilhelm Leonard (szász).
Találtam egy tömegsírt: Sanak Stiro, Andreas Gründl, Geres Károly, Kis Ignác, Schwartz Simon, L. Hindelang, G. Stolpner, mellé írva: Unteroffizier, vagyis altiszt, és Eduard Berger, musikant, vagyis zenész. Elestek 1917. szeptember 25 és 28 között.
Már korábban, 1917. január 30-ikán, „haltak hősi halált” – Kruppért, Thyssenért, exportőrökért, importőrökért: – Wilhelm Diltmann, Georg Hock, Bencsik Máté és Stefan Starevics (bugyogós bosnyák). Az 1917-es új esztendőből, amelynek beköszöntekor szeretteik bizonyára csupa jót kívántak nekik, és talán egymást is felköszöntötték a lövészárokban, ha esetleg éppen csend volt… éltek tehát összesen még 30, írd és mondd: harminc napot. Mind K.u.K., dresszírozóik parancsára ráuszítva az „ellenségre”. Közösen ugassatok, kutyák!
A szoros – a tömösi, gyimesi, tölgyesi – maga is oly becsali volt, oly ravasz, oly alattomos, feltekintettem most sziklás párkányukra, amelyekről a lent vonulókra lesből lőttek, fák alig védelmezték, a halál folyosója volt mind.
Hát ezek kik voltak? Peter Maxiyussim, Incze Antal, J. Schindler, W. Slowinskij.
Ha hozzátartozóik még élnek valahol, és olvassák itt talán e neveket, bocsássanak meg a fájdalomért, amelyet okozok.
Az egyik síron jelezve, hogy. a 188. Infanterie Regimentből valók a halottai: Szabó Péter, Kurizár gyalogos, Wilhelm Welde, Johann Grabowsky és – Pegasinovics. Ennél keresztnév nincs. Csak: Pegasinovics. Ugrott, amíg élt. Pegasinovics, ide! Igenis, alássan jelentkezem: Pegasinovics!
Egy egyes síron csak ennyi: „Ismeretlen”. Azaz hogy németül: „Unbekannt”. De ekkor már a francia Paul Raynal megírta őt, az Ismeretlen Katonát. És jól keresett vele.
És végül díszhelyen, egy dombon, csupa német tiszt. Talán csak egy volt köztük lengyel, F. Razkoyiczky, I. R. 189. De a többi csupa rövid vezetéknevű: Shreinert, Grünke, Janiel, Tietz, Repke. Pattoghattak névsor-olvasásnál. És ahogy jelentkeztek! „Hier!” vagy ,Jawohl!” Mind tiszt. Úrfi. „Sie starben als deutsche Helden … Német hősökként haltak.”
De, egyáltalán, mit kerestek itt? Hja, a közembereket vezették. (Benamy Sándor: A XX. században éltem. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966, Budapest)
Apám azok közé tartozott, akik utolsóként szereztek tudomást az Osztrák–magyar Birodalom vereségéről. Expedíciója rádió nélkül haladt át Kisázsián, kietlen tájakon keresztül, megőrizve legédesebb illúzióit a békés törökök között, akik még azt sem tudták, hogy valahol a világban háború folyik. Az angolok végső vereséget mértek Palesztinában a török haderőkre. Az arabok, a szultán leghívebb alattvalói, független nemzetek polgárai lettek, melyeket szintén az angolok hoztak létre, kiknek csak zavaros fogalmaik voltak a mohamedánokról és a kőolajról. Apám minden bizonnyal folytatta volna útját, ha a konstantinápolyi magyar követség egy tisztviselőjének eszébe nem jut parancsot küldeni, talán egy lovas hírnök útján, melyben értesítette a bolyongó magyarokat, hogy nyugodtan visszafordulhatnak, mert a háborút elvesztettük, Németország letette a fegyvert, a császár elmenekült és új korszak kezdődött. Apám azon kevesek közé tartozott, akik felfogták a visszahívó parancs valódi jelentését. Sokáig sírt – mesélte később.
Talán azon kevesek közé tartozott, akik megértették, hogy a háború elvesztése még nem jelentette a béke elnyerését. Valójában a zavargások korát jelentette, mely, hiú remények közepette, egyre határozottabban újabb és borzalmasabb háborúk felé mutatott. Pillanatnyilag nem volt mit tenni, lassan visszafordultak az emberekkel, lovaikkal, öszvéreikkel Konstantinápoly felé, ahová már megérkezett, az övékénél jobb felszereléssel, az amerikai és francia flotta. Az a tény, hogy a háborúnak vége, mit sem változtatott a katonai mentalitáson, így a győztes katonai hatóságok első dolga az volt, hogy az osztrák–magyar tiszteket, illetve az ellenséges nemzetek polgárait a háború során századunk jelképévé vált drótsövény mögé zárják.
Drótsövény mögött ülni és török könyveket olvasni nem lett volna a világ legrosszabb dolga, még a Márvány-tenger ázsiai partján sem. Az őröknek sem volt ellenvetése, ha a meggyőződésük szerint fegyvertelen és ártalmatlan őrizettek egyike elsétált a közeli nagy, romantikus temetőbe. De ezzel kimerültek a kedvezmények. Lehetetlen volt levelet írni haza, mert a balkáni posta lett a háború egyik legelső áldozata. Híreket kapni Közép-Európából szinte reménytelen vállalkozásnak számított. A szultán a császárok sorsára jutott, az új kormányzók elkergették, a Boszporusz partján a káosz talán kevésbé tragikus, ám éppoly teljes volt, mint Közép-Európában. A győztes, ezért a bécsi és budapesti eseményeket közömbösen szemlélő angoloknál akadt nagy ritkán egy angliai kiadású napilap. Egyes újságokban a háború zavartalanul folytatódott, a németek a sosem látott, előrenyomuló tankok elől kivonultak Franciaországból.
Apám megtanulta azt, amit nem sokkal azután sok európainak meg kellett tanulnia: hogy könnyen bekerül az ember a drótsövény mögé, ám sokkal nehezebb kikerülni onnan. Kinek kellett volna kiadnia a parancsot, mely hazaereszti a magyarokat Kisázsiából? Kinek kellett volna törődnie, Törökországban, egy szétvert hadsereg nyomorúságos maradékával? Nem napok, de hetek és hónapok teltek el úgy, hogy a foglyoknak fogalma sem volt, miképp juthatnának el Törökországból Közép-Európába. Még akkor sem oldódott volna meg helyzetük, ha az angolok, humánus és értelmes ötlettől vezérelve, kidobták volna az egész társaságot, menjenek, amerre látnak. A világon senkinek nem volt fogalma, hogyan lehetne átjutni a megosztott Balkánon: a francia megszállás alatt levő Bulgárián, a szinte teljesen lerombolt, de magát győztesnek érző Szerbián, a németek által legyőzött, és most a magyarokon bosszút állni kész Románián, Görögországon, mely ellenségesen tekintett bármire, ami a török oldalról jött... Egy lovat szerezni és átvágni Európának azon a részén, ahol a háború egy tucat országban helyi harcokkal folytatódott – reménytelen terv volt.
Mi, otthon, vártunk, megzavarodva és kétségbeesve. Magyarországon Károlyi gróf mérsékelt kormányát felváltotta a kommunistáké. Voltak olyan percek, amikor anyám nagyobb biztonságban tudta férjét valahol a Fekete-tenger partján, mint a budapesti Operaház környékén egy polgári házban. De annyit tudok, hogy – mivel semmi esélye sem volt annak, hogy híreket kapjon –, aggodalomtól és kétségbeeséstől hajtva, elment egy napon egy jósnőhöz, akinek az információi akkoriban nem voltak kevésbé megbízhatóak, mint az új rendszer napilapjaiban terjesztett hírek. A jósnő valószínűtlen választ adott: „Legyen nyugodt, a férje hajón van, a tengeren érkezik!” – ez a válasz nem érdemelt sok hitelt, hiszen a hadifoglyok gyalog tértek vissza a világ minden tájáról – ám igaznak bizonyult.
Hogy megtudjam, miként ért véget apám fogsága, fel kellett ütnöm a Magyar Életrajzi Lexikont, melyben apám a buddhizmus egyetlen magyar kutatójaként és e témájú könyvek szerzőjeként szerepel. A nálam okosabb mű szerint - talán, mert egyik szerzője az expedíció egyetlen még élő, több mint nyolcvan éves résztvevője – apám találkozott egy angol püspökkel, aki megszánta a szerencsétlenül jártakat és engedélyt szerzett számukra, mellyel elhagyhatták az országot. Hihetőnek tűnik, mert emlékszem, apámnak különleges tehetsége volt arra, hogy meggyőzze az embereket és megértesse velük helyzetét.
A Konstantinápolyból induló hajó nem volt luxusjármű. Talán olasz hajó volt, mely a törököknél töltött évek után egy adriai kikötő felé vette útját. A kapitány rendelkezésére álló egyetlen információ ez volt: a görög tengeren áthajózva az Adria bejáratánál aknamezők vannak. A jó szerencsén múlott, hogy elkerülték őket. Apám, elővigyázatból, a fedélzeten aludt, úgy gondolta, hogy robbanás esetén biztosabb úszni, mint elsüllyedni. Mint Odüsszeusz, aki az árbochoz köttette magát, hogy megmeneküljön a szirénektől, mellkasára kötött egy szíjat és az árbochoz erősítette. Nem tudom, végül hol kötött ki a hajó. Valószínűleg egy olyan helyen, ahol apám meg tudta értetni magát olaszul és angolul, és a festői hajót vonatra cserélte, mely amerikai élelmiszert szállított a szegény magyar gyerekek számára. Apám éjjel érkezett meg – életem egyik legemlékezetesebb éjjelén, felismerhetetlenül, hosszú szakállal, koffer nélkül, zsebében két ezüst tojástartóval – ez volt a hadizsákmány, ajándék a gyerekeknek. (Lénárd Sándor: Apám. Lénárd Sándor olasz nyelvű kéziratából fordította: Vajdovics Zsuzsa)
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése