Gyerekkori szerelmeimről: A KOVBOJFILMEK
Felnőttek ritkán néznek westernt.
Kivéve azokat, akik gyerekkorukban rákaptak.
(Sz. Kuznyecov nyomán, Booknik-blog)
 |
| Egy viszonylag friss western - a jobbik fajtából |
Első kovbojmozimat ötéves koromban (1948-ben) láttam, a kákicsi (kis falu az Ormánság köldökén) kocsmában, egy vándormozis előadásában; később – jó harminc év múlva – ilyen mozit csak a szovjet „Ragyogj, ragyogj csillagom” filmben láttam viszont… Lehet, hogy Kákicson az ős-westernt, A nagy vonatrablást (készült: 1903-ban!) forgatta le nekünk a vetítőmester: sokat vonatoztak és vágtáztak benne, meg biztosan lőttek is, de nem hallottuk: némafilm volt. Utána jöttek az ötvenes évek, és jó tíz évig nem is hallottam kovbojokról, mígnem – a hatvanas évek elején – sorsom Moszkvába vetett tanulni (tanulni, tanulni! - mondta Lenin ) ahol négyszer-ötször is sorba álltam, hogy újra meg újra megtekinthessem a „Velikolépnaja szimjorka” című színes, szélesvásznú, hollywoodi veszternt – eredeti címe: The Magnificent Seven (magyarul az okoskodó A hét mesterlövész nevet kapta a Mokép-keresztségben).
Azt csak később tudtam meg, hogy az 1960-as amerikai film a japán Kuroszava csodálatos Hét szamuráj-ának az átdolgozása volt, ez azonban értékéből mit sem von le. A Hetek – etalon lett számomra, egyben elindítója egy máig tartó szerelemnek: bevallom, nagyon-nagyon kedvelem a veszterneket.
A jobbakat, persze. Egyszerű, becsületes alkotások, nincs több olvasatuk, posztmodern kovbojfilm ugyanúgy elképzelhetetlen, mint mondjuk posztmodern biblia. A cowboy-filmek nem teljesen azonosak a westernekkel, a banditásokkal, indiánosokkal, és még sokfélével - csak mi hívtuk mindegyiket gyerekkorunkban kovbojosnak.
A tehenész- (gulyás?-) - romantika egyébként mára már el-elment a posztmodern felé; elég csak a meleg tehénpásztorokról szóló (Brokeback Mountain - szájbarágós magyar címe Túl a barátságon), a villámkezű négert (Fred Williamson), vagy szexis és a halálnál is gyorsabb női mesterlövőt (Sharon Stone) szerepeltető, noch dazu, a zsidó rabbival tarkított (Rabbi a vadnyugaton – The Frisco Kid) újabb filmekre gondolnunk.
 |
| Börtönvonat Yumába (jelenet) |
A vesztern – politikailag nem egészen korrekten – fehér hősökről szól; csak később, akkor is ritkán, kerültek elő jó indiánok, négerek, latinok, sőt: japánok meg zsidók is… (A rosszak között viszont ők kezdettől szerepeltek, bár a mexikóiak mindig túltengtek.) A western – amerikai műfaj; leszámítva néhány tucat jobb spagetti–westernt, mások csak bűnrosszakat gyártottak, különösen a németek (volt azonban egy jópofa cseh paródia ifjúkoromban, 1964-ben, a Limonádé Joe).
A műfaj egyik fő pillére a jó szereposztás. Nem minden nagy és jó színész (és színésznő) képes jó veszternt csinálni – mégis a műfajt szinte kötelezően minden amerikai és az Óperencián inneni művész kipróbálta, pl. a később elnökké vált jenki Reagan, az arab Omar Sharif, az ébenfekete Denzel Washington; de egy ős-spagetti-westernben még az olasz Sophia Loren is, szűzleánykori nevén (később, már Loren-ként, Hollywoodban is veszternkedett). Legtöbbször egy-egy nagy állócsillagra (húzónévre) épül a mozi (a névsor végtelen: John Wayne, Clint Eastwood, Yul Brinner, James Stewart, Charles Bronson, Charlton Heston, Gregory Peck, Burt Lancaster, Henry Fonda, Gary Cooper, Kirk Douglas, Edward G. Robinson, Robert Mitchum, Steve McQueen, Gene Hackman, Kevin Kostner - és Rita Haywort, Lauren Bacall, Ava Gardner, Angie Dickinson, Raquel Welch) - néha azonban vakítanak és szinte egymást oltják ki a csillagok egy-egy szuperprodukcióban (Délidő, A vadnyugat hőskora, A hét mesterlövész, Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Volt egyszer egy vadnyugat).
Vannak jó fiúk (igaz szívű gentleman-tehenészek, becsületes seriffek, nemeslelkű földesurak), vannak rossz fiúk (lótolvajokká, bank- és vonatrablókká lett tehenészek meg katonák, korrupt seriffek, rögeszmés bűnözők, elállatiasodott mexikói banditák); általában a jók győznek, erkölcsileg mindig. Sok a (szeretnivaló) lótolvaj, gulya-rabló, krakéler párbajozó, nemes bosszúálló. A hősök általában nem filozófusok, illemtant sosem tanult bunkók (hatalmasakat köpnek, vakaróznak, zsíros a hajuk, sose mosakszanak; lábat különösen nem mosnak, mert ahhoz le kellene húzniuk a nagy becsben tartott western-csizmájukat). A fürdés elsősorban a szex velejárója – a kupiban előjátékként mindenkiről lemossák a gyalázatot (ülőkádban; a szivar a higiénia-aktus része).
 |
| Börtönvonat Yumába (jelenet)
|
Egy western-filmhős sosem köszön, legfeljebb megböki a széleskarimájú kalapját; jobban neveltek hölgy-társaságban le is veszik. Mert vannak buja szépségű hölgyek is (legtöbbször az ősi foglalkozást űzik), és oltalmazandó özvegyek meg őzike szemű árvák, bővérű tanítónők vagy sokat ígérően somolygó tenyeres-talpas cselédlányok.
És dörög a kolt (Samuel Colt örökbecsű találmánya), a hatlövetű; egy jobb seriff minimum húsz skulót lő ki belőle újratöltés nélkül. (Később a „ruszki” háborús filmekben lőttek szakadatlanul - azaz: sose töltöttek - a Szovjetunió hősei.).
Csodás szépségű és fenséges csúnyaságú végtelen vadnyugati zöld mezők meg sivatagok és furcsa formájú sziklák, de főként meredek „kanyonok”, melyekben a rosszak mindig csapdát állítanak a jóknak, vagy fordítva.
És indiánok meg mexikóiak meg egyéb nagyon gonosz emberek. És lovak, meg vágták, és vágta közbeni lövöldözések; hátrafelé, mint egykoron a nyilazó magyarok. Robogó és feltartóztatott postakocsik, vonatok. Hortobágyi karikásostor pattogtatása helyett koltdurrogtatással terelt marhák végeláthatatlan tömege, legyilkolászott bölénycsordák ; bajuszát pödrő Buffalo Bill, Wyatt Earp, Pat Garret - és a trombitaszóra mindig vágtatva megérkező felmentő lovasság. És pislogó tábortüzek, melyeken hatalmas kriglikben főzik a kávét, amit nagy bádogcsészékből isznak (utána homokkal elmosogatják az edényeket). Terepen a viszkit is belőle szürcsölik; az ivóban (saloon), a kilométer hosszú asztalon, a kupicát a csapos mindig halálpontosan a szomjas kovboj vagy más pistolero elé löki. Az ivóban állandóan szól a zongora, akár van zongorista, akár már lelőtték. Egy vagy több asztalnál becsületes hamiskártyások kártyáznak, a billiárdasztalon csattognak az elefántcsont-golyók. Ha valaki éhes, választhatja a chilis babot – más úgysincs, étlap sincs; ivóba nem enni jár a rendes ember.
Az emeletről lenge öltözékű hölgyek lejtenek le egyesével és mennek vissza immár kettesével. (Teljes mellszélességgel még a külföldi Ursula Andress meg Claudia Cardinale is gazdagította a vad vadnyugati hölgyek névsorát, a régi nagyokról nem is beszélve. De a veszternek alapjában véve szexmentes, kissé ódivatúan prűd és romantikus, egyben mindig „macsós” filmek. A „hősök” legtöbbször magányosak – még alkalmi bandákba is ritkán állnak össze. Ha becéznek valakit, hát az a lovuk vagy a koltjuk, esetleg a vadászkésük (mellyel halálos pontossággal találnak el akármit és akárkit).
 |
| Börtönvonat Yumába (jelenet)
|
A saloon furcsa, zsalugáteres, kétszárnyú lengőajtaját mindig belökik vagy berúgják, mielőtt mindenki elkezdene lövöldözni mindenkire. Először a kármentő nélküli védtelen és ártatlan italospolcot lövik szét. Pedig az ital főszereplő: minden valamire való veszternhős minimum egy üveg viszkit lenyom kapásból. Üvegből, bögréből, kupicából. A szereplők állandóan terpeszállásban járnak, kezük is terpeszben, a (minimum) két revolver fölött. Minden veszternben kötelezően van legalább egy párbaj, melyben az győz, aki gyorsabban rántja elő a halálosztót (az egyik Colt-típus neve: Peacemaker – békecsináló – istenuccse!). Az eltalált fél látványosan távozik az árnyékvilágból, a városi nézőközönség megtapsolja a győztest.
Mindenkinek van fegyvere: kinek kolt, kinek más pisztolyféleség, a legtöbbnek azonban vincsesztere is (akkor ez még nem számítógép-tartozék volt), amely megállás nélkül dörög: győzi a lövész a ravasz ravasz-szerkezetet húzogatni-kattogtatni... És számtalan kétcsövű medve- (bivaly-)ölő is akad - akit azzal eltalálnak két métert repül hátrafelé holtában.
A jó veszternben nincs üresjárat: minden percben történik valami, és minden öt percben eldördül legkevesebb egy lövés. A lövöldözés fő cselekmény-kellék: a szereplők alig esznek, alig isznak, alig szerelmeskednek, alig beszélnek – csak lőnek. Meg néznek, szelíden vagy kegyetlenül, de a sosem pislantó szem - pontosabban a kígyószerű nézés - a kolt mellett e filmek fő velejárója.
A vesztern csak filmen élvezhető, a kovbojkönyvek hihetetlenül unalmasak . Érdekes módon, legalábbis nekem, az indiánkönyvek viszont mindig izgalmasabbak voltak, mint az indiánfilmek (talán mert e könyveket nagy mesterek írták és kis filmesek vitték vászonra – a veszterneknél meg éppen fordítva).
 |
| Börtönvonat Yumába (jelenet)
|
Az igazi "western" Hollywoodhoz kapcsolódik, még ha az olaszoknak volt is egy rövid dicsőségük a Spanyolországban forgatott spagetti-westernekkel (első-sorban Sergio Leonéval meg Ennio Morriconéval – no és Clint Eastwooddal; de bennük ismertük meg Lee Van Cleefet, Eli Wallachot, de még Terence Hillt és magát Bud Spencert is). Az egy maréknyi dollár vagy a jó, a rossz meg a csúnya – nézhetők voltak,; persze nyomába sem érhettek a korszakalkotó (és korszakzáró) Volt egyszer egy vadnyugatnak (Once Upon a Time in the West - 1968). A műfaj olasz hangszerelésű zárótétele után, az azóta eltelt negyvenöt évben igazi „ütős” vesztern egy se született. Amelyiknek címére, szereplőire, noch dazu: rendezőjére (John Ford, Fred Zinneman, Sam Peckinpah – és Sergio Leone) emlékezne az ember.
A különféle – tízes, húszas - rangsoroló válogatásokban (top 10, top 20 western movies) jelen vannak a kanonizált – de sokszor már felejthető - klasszikusok (a Hatosfogat, a Délidő, a Rio Bravo, a Vera Cruz, A Sierra Madre kincse, a McKenna aranya, az Idegen a cowboyok között /The Big Country, A vadnyugat hőskora /How the West Was Won, A hét mesterlövész, a Butch Cassidy) – és helyet kap természetesen a Volt egyszer egy vadnyugat; érdekes módon jelentős számban szerepelnek a „klasszikus” spagettik is. Az újabbak közül befér a kánonba a Kis nagy ember meg a Farkasokkal táncoló és a szürrealista Halott ember (Dead man).
A remake mostanában egyre népszerűbb (mint a költői és színpadi commediák esetében – azokat is folyamatosan újra meg újra átdolgozzák, újrafordítják). A klasszikusok - a veszternek is - avíttnak, lassúnak (akciótlannak) és vontatottnak, fakónak tűnnek (nem csak a fekete-fehér dinoszauruszok); egyszerű formanyelvük és szegényes gondolatgazdagságuk is meghaladja a mai (főként a fiatal) úri közönség esztétikai szintjét.
Most tervezik például A hét mesterlövész újraforgatását; Tom Cruise lesz Yul Brinner… Az eddigi remake-ek nem nyerték el tetszésemet – valószínűleg ezután is inkább a jól bevált régieket nézegetem. Mert aki gyerekkorában megszokott egy ösvényt, öregkorában már ne hagyja el a járt utat.
