2012. január 8., vasárnap

A kidobott dáma (3)

Elekes Ferenc
KACZIÁNY



Olykor elgondolom, híres ember lehetett az én jobbik nagyapám, mert ki más mondhatná el magáról, hogy az ő arcképét megfestették már születése előtt több esztendővel? Ki más? Mert az övét íme, megfestették. Kacziány Ödön festette meg. Kalapja alól kilóg a haja, bajusza van, s pipa a szájában. És nyugodt, jóságos a tekintete. Pont olyan, mint amilyen az én jobbik nagyapám volt. Pont. Ha megkérne valamire, ennek az embernek is bizonyosan szót fogadnék. De nem kérhet meg semmire, mert ez az ember csupán egy kép a falon. Tekintete azt sugározza, hagyjak békét neki, nehogy restaurátorok kezébe adjam, még a port se töröljem le róla, jól van ő így, ahogyan van.

Holott dehogy van jól! Szinte semmi nem látszik tisztán ezen a képen, sötét a háttér, csupán az arcán van valami gyönge fény. Még a pipa füstje se látszik, hogy imbolyogna a levegőben. Még az se látszik. Pedig ha más nem is, ez a füst fontos lenne.

Épp olvasom a Lyka Károly által szerkesztett Művészet című lap egyik 1912-es számában Kacziány Ödön megemlékezéseit azokra az időkre, amikor ő mint fiatal, Marosvásárhelyen született festő Münchenben tanulván, meglátogatott egy kiállítást. Azt írja: …”egy kis szürkés kép előtt állottunk meg, Millet-nek egy kocsma-interiéur-jén két pálinkázó paraszttal. Ismét "Medaille erster Classe". Furcsa, töprengtem s kérdeztem "hát ezt miért jutalmazták? Talán, hogy úszik a szobában a rossz füstös levegő s a két paraszt mintha beszélne egymáshoz? Eltalálta — felelt erre és aztán beszélni kezdett tónusokról, közvetlenségről, a megjelenés igazságáról és sok minden egyébről. Nagy figyelemmel hallgattam, de keveset értettem meg belőle igazán, teljesen ismeretlenek lévén előttem a festés alapfogalmai gyakorlati szempontból “

Sok minden fontos dolgot tudhatott Kacziány Ödön a festés alapfogalmairól, amikor megfestette a nagyapám-forma embert, mely amint mondtam, itt lóg a falon. Hanem azért nagy tudománya kell, hogy legyen annak a fotográfusnak, aki úgy tudná ezt a képet lefényképezni mostani állapotában, hogy azt a képet ide tehessem a sorok közé, s hogy azon a képen, aki nézi, valamit lásson is. Mert csupán az arcon van valami gyönge fény…

Azt most már nehéz megállapítani, hogy ezt a képet ennyire sötét tónusban festette-é meg maga az alkotója, vagy az idő árnyékolta be az ő örökösen lengedező fátylával. De én tudom, hogy ezt a képet Kacziány Ödön festette, nem úgy, mint a szegediek, akik például nem tudták, hogy a vasúti pályaudvaruk étkező termének mennyezetét ugyancsak a mi Kacziány Ödönünk szép festménye díszíti. Nem tudták. Úgy derült ki az épület felújítása során.

Szegedi Indóház

A vasútállomás teljeskörű felújítása során a volt resti mennyezetén egy felbukkanó festmény keltette föl az érdeklődést.
A teljesen elsötétedett alkotásról kiderült, hogy Kacziány Ödön (1852-1933) festőművész 1902-ben készült “Bacchans Lakoma” című műve. Szakszerű restaurálás után a festmény eredeti helyére került vissza, és a MÁV Zrt példa értékű törekvése kapcsán lehetőség nyílt a volt resti mennyezeti díszítőfestészetének rekonstrukciós helyreállítására.

Szóval ez a festmény felbukkant és fölkeltette az érdeklődést. Csak úgy, fölbukkant. Hát én azt nem hiszem, hogy Szeged csupán a paprikájáról híres, föltételezem, valaki csak tudta a városban, hogy ez a festmény ott van a század eleje óta. Még azt is tudjuk Kacziány Ödönről, hogy ott nyugszik a Kerepesi úti temető negyvenhetes parcellájában. Még azt is tudjuk. Csak kellett tudnia valakinek, kié az a gyönyörű festmény azon a mennyezeten. Lehet, csupán a fölújítók nem tudták, hogy ki tudja. Vagy ki tudja… Még szerencse, hogy kiderült.

Hogy ez az itt látható festmény, ez a sötét, kinek az arcképét örökítette meg, az talán ki se derül soha. Csak én képzelem azt, hogy a nagyapámat ábrázolja pipázás közben, amint a fekete háttérből fölsejlik az ő jóságos tekintete. Arcán valami gyönge fény…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése